Közös bölcsészettudományi doktori képzéseket indít a Debreceni Egyetem (DE) és a finn Jyväskyläi Egyetem, annak keretében a hallgatók egy-egy évet a partnerintézménynél tanulnak, és angol nyelven megvédett disszertációjukat mindkét intézmény oklevéllel ismeri el.

Gaál István, a DE Tudományegyetemi Karok centrumának elnöke a megállapodást megelőző keddi debreceni sajtótájékoztatón közölte, hogy a közös doktori programot az irodalom, a nyelvtudományok, a történelem, a néprajz, a zene és a zenepedagógia területén indítja el a két intézmény.

A Jyväskyläi Egyetemről szólva elmondta: a 150 éve alapított intézmény volt az első Finnországban, ahol finn nyelven folyt az oktatás. A Debreceni Egyetemnek - és jogelődjének - csaknem három évtizedes kapcsolata van a finn partnerrel, mindkét egyetemen oktatják a másik ország nyelvét és kultúráját.

Kép: opinto-opas.jyu.fi

Matti Manninen, a finn egyetem rektora a korábbi oktatói és hallgatói csereprogramok sikerességét emelte ki, erre építve szerinte gyümölcsöző lehet a közös doktori program.

Papp Klára és Petri Karonen, a két egyetem bölcsészettudományi karának dékánjai egyaránt azt remélik, hogy a karoknak sikerül megtölteniük tartalommal az egyezményt. Mint mondták, évente legalább tíz hallgató képzését tartják reális célnak a program keretében.

Duffek Mihály, a DE Zeneművészeti Karának dékánja kiemelte a zenepedagógiai doktori programot, amelyet a közelmúltban indítottak, és amely megítélése szerint a közös profil egyik fontos értékévé válhat.

MTI

Azt már Eminem óta tudjuk, hogy a legjobb rapperek fehérek. (Vagy mégsem?) A Rapülők óta elfogadjuk, hogy nem csak angolul, hanem magyarul is lehet rappelni. Paleface pedig azt is megmutatta, hogy finnül sem lehetetlen.

Fotó: iltasanomat.fi

A finnekről itthon azt gondoljuk, hogy már az óvodában is békegalamb volt a jelük. Igaz, hogy keresik a kompromisszumot, a korrupciót megvetik és nem lopnak, de azért az indulatok ott forrnak bennük is. Néha aztán jön egy-egy művész és kimondja helyettük, amit ők nem tudnak vagy akarnak. Ilyen figura Karri Pekka Matias Miettinen, aki Paleface (Sápadtarc) néven építgeti a karrierjét.

Az 1978-ban Järvenpää-ben született, ma már Helsinkiben élő rapper mindenkinek megmondja a magáét és a finn társadalmat sem kíméli. Szövegeit egy külföldinek nehéz megérteni, főképp pedig értelmezni, akármennyire is bírja az irodalmi finnt. Paleface ugyanis szlengben nyomja, a szövegei pedig teli vannak helyi eseményekre, közéleti személyiségekre való utalásokkal.

A Miten historiaa luetaan? (Hogyan értelmezzük a történelmet?) című dala is ilyen, hiszen a múltbéli események megítélésének ellentmondásait igyekszik benne tudatosítani. Körülnéz egy múzeumban, parolázik egy szoborral és időnként kapucnisan, máskor zakósan szórja a szavakat.

Kíváncsi voltam, hogy a múzeumi jeleneteket hol forgatta a stáb, így kicsit gugliztam a finn újságok írásai között. A Porvoo-ban megjelenő Uusimaa című lapban aztán rábukkantam a megfejtésre. A finn himnusz költőjének, Johan Ludvig Runebergnek múzeummá átalakított lakóházában zajlott a belső felvételek egy része. A klipben szereplő, szigorúan konzervatív kinézetű hölgy a valóságban is ott dolgozik. Mervi Backman a neve és a lapnak bevallotta, korábban még soha nem szerepelt videoklipben. A forgatás tehát neki is nagy élmény volt.

Fotó: uusima.fi

Paleface egyébként sokoldalú személyiség, angol-finn viszonylatban fordít is, például filmeket. A fent emlegetett Eminem főszereplésével készült 8 mérföld című alkotást például ő látta el finn feliratokkal. (Finnországban ugyanis nem szokás szinkronizálni, legfeljebb az óvodásoknak szóló mesefilmeket.)

A rendkívül megkapó arcú Paleface onnan nyerte találó művésznevét, hogy amikor az USA-ban volt cserediák, olyan városrészekben bulizott, ahol előtte fehérbőrű ember ritkán tette be a lábát. Ha be is tette, mentővel vagy halottaskocsival távozott. Nos, ő túlélte, meg is szerették a helyiek, és még becenevet is kapott tőlük. Kemény fickó, az látszik rajta.

Néhány éve két különös képeslapot vásároltam az egyik internetes aukciós oldalon. Az eladó nem tudta megmondani, hogy hol készültek a képek, kiket ábrázolnak és mikor fotózták őket. Engem is csak az fogott meg bennük, hogy szerintem finn zászlók láthatók rajtuk. Egyébként meg szívszaggatóak.

A kissé megfakult képeslapokon kopaszra nyírt fejű gyerekek állnak durva anyagúnak tűnő egyenruhában. A gyerekek egy hölgyet vesznek körül, aki egy focilabdát tart a kezében. Némelyik gyereknél feltehetően papírlapok vannak, amiből figurákat lehet kivágni. A törzs, a kezek és a lábak bizonyára összeilleszthetőek voltak, így mozgatni is lehetett a saját készítésű játékokat. A gyerekek közül páran zászlót tartanak a kezükben, amik szerintem finn lobogók. Igaz, a kép fekete-fehér, de úgy sejtem, más nemzet zászlója másként mutatna, még így, színek nélkül is.

Véleményem szerint a következő történhetett: Finn adományozó érkezett egy magyar árvaházba, aki a kivágható játékokat és a focilabdát hozta. Az összecsődített gyerekek pedig a kezükbe kaptak néhány finn zászlót, hogy azzal integessenek hálájuk jeleként. A jól táplált, láthatóan úri körökben mozgó hölgy kissé megilletődve állt a sok, feltehetően gyakran éhező gyerek gyűrűjében. Ha finn volt, akkor a visszafogott északi természete miatt szerintem eléggé rosszul is érezhette magát.

A második képen valaha egy bélyeg is lehetett, amit leszakítottak a helyéről. Pedig talán abból következtethettünk volna a kép készítésének idejére. Én úgy tippelem, hogy közvetlenül az első világháború után készülhetett, a háború és/vagy a spanyolnátha áldozatainak árváit ábrázolva. A hölgy frizurája is erre enged következtetni. Meg a finn zászlók is, hiszen Finnország 1917-ben nyerte el a függetlenségét. Sajnos nem tudom, hogy a fehér alapon kék kereszt zászlót előtte használták-e, vagyis az orosz fennhatóság idejében.

Azt, hogy Magyarországon készült a kép, onnan gondolom, hogy a hátulján egy budapesti fotós pecsétje található. A képeslapnak készült képeket egyébként soha nem küldték el. A pecséten olvasható felirat: „Major Fényképszalon V. Nagykorona u. 16., Bazilikával szemben Telefon: 113-61.” Milyen jó lenne felhívni! Aki véletlenül tudja, hogy Major úr mikor működtetett fényképszalont Budapesten, a Nagykorona utcában, az írja meg kommentben! Ez segítené a kép keletkezésének idejét behatárolni.

A labdát tartó hölgy az egyik fotón felemeli a lasztit és elnéz a gyerekek feje fölött. Nem tudni, hogy arra a kis bajuszú, jól öltözött úrra néz-e, aki mind a két képen megtalálható. A férfi mindenesetre őt figyeli. Szerintem együtt jöttek az árvákhoz adományozni, talán férj és feleség lehetnek. Elképzelhetőnek tartom, hogy a férfi valamilyen diplomata lehet, aki a jótékonykodására magával vitte a nejét is. Végül az asszonyt dobták a mélyvízbe, a férfi szerényen meghúzódott a háttérben. Úgy gondolom tehát, hogy aki a férfit beazonosítja, az rájöhet, kik is jártak akkor a szerencsétlen sorsú gyerekek között. (Bár kicsit elbizonytalanít, hogy a férfi is ugyanolyan sovány, mint a gyerekek, így lehet, ő csak egy nevelő az intézetben.)

A képeken érdekes részleteket lehet megfigyelni. Mintha az egyik felső sarokban, a leszakított bélyeg által kissé takartan egy hatalmas öntöttvasból készült kályha állna, aminek az elejét még egy címer is díszítette. A gyerekek által tartott, kivágható figurák között van egy pisztolyos cowboy, egy masnis néger kislány, egy csavargó és egy népviseletben lévő alak. Utóbbinak a fején mintha a jellegzetes lapp fejfedőt látnám, ami megerősítene abban, hogy Finnországból érkezett az adomány.

A gyerekek arca is döbbenetes. A beesett szemek éhezésről tanúskodnak, az igénytelen ruha és a kopaszra nyírt fej a létük értéktelenségét hangsúlyozza. Az egész helyzet a nyomorról szól, ami nem csak anyagi, hanem lelki is. Ide hozott egy kis változatosságot az adományozó finn pár. Engem azért is ütött nagyon szíven az egész, mert magam is intézetben, egy kastélyban töltöttem a gyerekkorom egy részét, százötven hasonló sorsú fiúval együtt. Ez még az 1980-as években sem volt kéjutazás, nemhogy valamikor a XX. század elején.

Vajon mi lett ezekkel a gyerekekkel, hányan nőttek fel belőlük? Ha jól számolom, a harmincas éveikben jártak, amikor a II. világháború végigsöpört az országon. A gyerekkorukat átvészelők közül mennyit darált be a második világégés? Járt-e valamelyikük később Finnországban? Ma már bizonyára senki sem él közülük.

A srácok játszottak-e a kapott focival vagy az a vendégek távozása után a szertárba került? Meddig bírták a papírfigurák a kiképzést, gyorsan elszakadtak, vagy valaki eltette emlékül valamelyiket?

Kik voltak azok a finnek, akik meglátogatták a szerencsétlen magyar fiúkat és ajándékot is hoztak nekik? Jó lenne megtudni, és fejet hajtani az emlékük előtt.

*

In search of an unknown Finnish benefactress

A couple of years ago I bought two very interesting postcards on an online auction site. The seller could not tell where or when the pictures had been taken, not to mention the name of the people who had been photographed. It was basically the flags that caught my attention – I believe they are Finnish. The atmosphere of the pictures also impressed me: it was gloomy and sorrowful.

Shaved-headed boys wearing coarse uniforms are surrounding a lady, who is holding a football in her hand. Some of the boys have paper cut-outs, others are holding (probably) Finnish flags in their hands. Although the photos are black and white, I guess the flags of other nations would be different even without colours.

This is how I imagine the background story. A Finnish giver arrived to a Hungarian orphanage to present the boys with paper cut-outs and a football. The boys also received a few Finnish flags to wave as a sign of their thankfulness. The lady, who was probably of a higher class origin, was standing a bit embarrassed among the hungry orphans.

The second photo once had a stamp on it, which has been ripped off. Without it I can only guess that the picture was taken right after the First World War and it depicts the orphans of the war or the Spanish flu. The hair style of the lady and the presence of the Finnish flags – Finland became independent in 1917 – make me suppose this. I think the photo was made in Hungary because we can see the stamp of a Hungarian photographer on the back side.

What could have happened to these children? How many of them reached adulthood? If I’m not mistaken they were in their 30’s when the Second World War broke into the country. Did any of them ever go to Finland? And who was the Finnish lady that visited the poor Hungarian boys? It would be good to know so that we can honour her memory.

Hétvégén rendezték Ouluban a hagyományos Rénszarvas Fesztivált, amelynek fő attrakciója idén is a rénszarvasok által vontatott síelők versenye volt. Hó van ott elég, rénszarvasból sincs hiány és a népek is vállalkozó szelleműek, így minden adott a sikerhez.

Kép: poroferia.info

Oulu a finn fővárostól, Helsinkitől 550 kilométerre, északra található, a februári átlagos nappali középhőmérséklet -7 Celsius fok. Általában 60 cm hó gyűlik össze a március végi olvadásig azon a vidéken és keményebb teleken nem ritka a -30 Celsius fok alatti hőmérséklet sem. Nem csoda tehát, ha a helyiek minden lehetőséget megragadnak, hogy mozogjanak egy kicsit és próbálják valami mókás dologgal feledtetni a zimankót. Kiváló alkalom erre a rénszarvasverseny, amiről sajnos idei felvételt nem találtam, így be kell érnünk egy tavalyival. Külön köszönet érte honfitársunknak, Levente Tamásnak (vagy Tamás Leventének) aki a YouTube oldalra feltöltötte!

Álljon itt még egy másik videó is, ami azt bizonyítja, hogy nem is olyan könnyű ezeket az agancstalanított jószágokat irányítani. A filmen az látszik, hogy komoly edzés áll a jó teljesítmények mögött, bár a rakoncátlan patások néha letérnek a kijelölt pályáról, ha arra van kedvük.

A filmen érdemes megfigyelni az indítóállást, ahonnan startkor kirobbannak a szarvasok. A gyeplőt ügyesen át kell fűzni a kijelölt helyeken, hogy akadálymentes legyen a rajt. Látható itt továbbá az is, hogy nem csak síelőket, hanem szánkóversenyzőket is vontatnak a rének. Azonban nyughatatlan természetük is kiviláglik, tulajdonképp vadállatok a kis drágák, bármennyire is igyekeznek gazdáik munkára fogni őket.

Minden elismerésem a Mikulásé, hogy ilyen feltételek mellett az ajándékszállítást gond nélkül le tudja bonyolítani.

Az egyik legismertebb magyar dal, a Szomorú vasárnap nem kerülhette el a sorsát, a melankóliára hajlamos finnek is saját nyelvükön búsonghattak rá. Arra nincs adat, hogy hányan dobták el az életüket miatta.

A dal finn változatát az alábbi felvételen Eila Pellinen (1938-1977) adja elő. Az 1950-es, 1960-as években rendkívül népszerű énekesnő 1959-ban énekelte kamera előtt a finn verziót. A dal finn szövegét Reino Helismaa (1913-1965) írta, aki igazi szórakoztatási polihisztor volt, mert dalszövegeken kívül írt filmet, zenét és színészként is ismerték. Íme, a Surullinen sunnuntai:

A Szomorú vasárnap és egynémely következményei

Seress Rezső, a kottát sem ismerő zseni zeneszerző és Jávor László, szövegíró, aki civilben bűnügyi tudósító volt az egyik budapesti bulvárlapnál, világraszóló sikert aratott a dallal. Egyes források szerint legalább száz nyelvre fordították le és adták elő azokon az 1935-ben született számot. (Mások 1933-ra teszik a keletkezését.)

A világgazdasági válság és az első világégés után az egyébként is sírva vigadó magyarok lelkét megérintette a halálvágytól átitatott nóta. Az öngyilkosok mellett rendre megtalálták a dal kottáit, így lassan gyilkos dalként, az öngyilkosok himnuszaként kezdte emlegetni a média. A The New York Times oda merészkedett, hogy megírta, a dal hatására tömegesen vetik a Dunába magukat a magyarok. Párizsban pedig úgy adták elő, hogy a dalt játszó zenekar tagjai eljátszották, ahogy egyenként megölik magukat. Végül a hegedűs is felkötötte magát, így ért véget a produkció.

Rossz nyelvek szerint a hírnév úgy indult útjára, hogy a bűnügyi tudósítóként egy-egy öngyilkosság helyszínére elsőként érkező Jávor László a halottak mellé vagy a ruházatukba csempészte a dal kottáját. Ezt persze senki sem bizonyította, de legendák életképesebbek, mint a valóság. Jávor Lászlóról a születési dátumán (1903) kívül nem sok mindent sikerült kiderítenem. Aki tudja, mikor, hol és miképp ért véget az élete, írja meg kommentben!

Szegény Seress Rezsőn beteljesült a dal átka, ő 78 évesen, 1968-ban átvetette magát annak a bérháznak az emeleti korlátján, ahol lakott. Nem halt meg, de a kórházban a gipszét tartó drótkötélre végül sikerült felkötnie magát. Szomorú történet, de a dalhoz pontosan illik ez a sors.

A közoktatás kérdése a mai magyar közbeszéd egyik kedvelt témája. Ha nem arról esik szó, hogy mekkora az adósság, elviszi-e a bank a házunkat, lesz-e munkánk a jövő héten, milyen az egészségügyi ellátás és érni fog-e valamit a nyugdíjunk, akkor az iskolák helyzetéről diskurálunk, esetleg tüntetgetünk is ezzel kapcsolatban. Most a felsőoktatás és a középiskolák helyzete van terítéken, pedig a gondok már a bölcsődékkel, óvodákkal, általános iskolákkal kezdődnek. Érdemes tehát kitekinteni olyan helyekre, ahol mindez jól, sőt kitűnően működik. Például a finnekhez.

A Le Monde diplomatique magyar, online kiadásában egy francia újságíró, Philippe Descamps (szignója: PhD) elemzi szájtátva a finn helyzetet. Leírja, hogy két fizetés nélküli szabadságon lévő francia tanárnő – akiknek férjeik Finnországban dolgoznak –, nem a helyi francia, hanem a finn általános iskolába íratta be gyerekeit. Így szülőként tapasztalatot szerezhettek arról, hogyan működik a finn oktatási rendszer egy szelete. Teljesen másként, mint a francia és összehasonlíthatatlanul másként, mint a magyar.

A diákok tanulásának eredményességét vizsgáló nemzetközi program (a szép nevű PISA) Finnországot évek óta az első helyek egyikére sorolja, olyan ázsiai államokkal együtt, mint Dél-Korea, Szingapúr, Hong Kong. A fejlettnek tekintett európai és amerikai államok jócskán lemaradnak mögöttük, a kelet-európaiak pedig olyan messze vannak, hogy nem is látszanak. A finnországi eredmények ráadásul a leghomogénebbek, itt mutatkozik a legkisebb összefüggés az iskolai eredmények és a diákok társadalmi helyzete között.

Az írásból kiderül, hogy a megkérdezett finn oktatási szakértők és tanárok nem kedvelik a PISA felmérést, mert nem tartják hitelesnek az összehasonlítást. Finnországban az alapfokú oktatás ingyenes, ahogyan az iskolai étkeztetés, a tanszerek, de még az iskolába járás költségei sem terhelik a szülőket. A középiskolákban és az egyetemeken a könyveket már a családoknak kell megvenniük, de az oktatásért még mindig nem maguknak kell fizetniük. Az egyetemi étkezésen pedig jelentős támogatás van, vagyis az igazán jó anyagi körülmények között élő finn diákok ugyanannyiért, vagy olcsóbban esznek a helyi menzán, mint a csóró magyar egyetemisták itthon. Mindebből a finnek azt szűrik le, hogy az oktatási körülmények miatt a diákok elért eredményei nem összehasonlíthatóak. Kedves, hogy így gondolják, de ettől még nekünk nem lesz jobb.

 Kép: suomenmaa.fi

Az anyagi helyzeten kívül szerintem a legnagyobb különbség – ami miatt tényleg nagyon nehéz az összehasonlítás – a szemléletben van. A finnek szerint ugyanis a felmérésekre nem az értékelések és a személyek, intézmények közötti verseny miatt van szükség, hanem azért, hogy a pedagógusoknak jelezze, mit kell még tanítaniuk, a diákoknak meg, hogy mit kell még tanulniuk, ismételniük, erősíteniük. Vagyis a visszajelzés miatt van jelentősége, nem a dicséretek, hírnév miatt. A Helsinkivel határos Vantaa város oktatási osztályvezetője egyenesen ezt nyilatkozta: „Állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a gyerekek nem azért járnak iskolába, hogy teszteket oldjanak meg. Az életet jönnek tanulni, s szeretnének rátalálni saját útjukra. Vajon egyáltalán lehetséges-e mérni az életet?” (Magyarországon és sok helyen a világban pénzben mérik. Vagyis mindenki annyit ér, amennyit keres. „Ha valaki szegény, akkor annyit is ér.” Ki is mondta ezt itthon?)

Finnország nem támogatja a magániskolák alapítását, mert ezeket ellentétesnek tartja az érdekeivel. És mindezt nem a politikai elit találta ki, hanem évek hosszú során a politikusok, oktatási szakemberek, a pedagógus szakszervezetek és a szülői közösségek által kitalált és megvitatott oktatási alapelvek mondják ki. A fenntartási és finanszírozási szabályok külön bejegyzést érdemelnének, de nem tartom magam ebben a témában járatosnak, így ezt inkább nálam okosabb emberekre bíznám. (Ha valaki szeretné ide megírni, az jelezze kommentben, szívesen teret adok neki!)

Engem sokkal jobban izgatnak azok a gondolatok, amelyek kialakították a mostani rendszert. Például az, hogy miért tartják fontosnak Finnországban, hogy a bevándorlók a finn mellett a saját anyanyelvüket is tanulják. A Finnországba érkező családok gyerekei általában egy évig a finn nyelvet próbálják elsajátítani, hogy utána normál, finn iskolába járhassanak. Ez a felkészítő év is ingyenes. Ahogyan a heti 2 óra is az, amiben az anyanyelvüket tanulják. Azért, hogy ne felejtsék el azt sem, mert hasznukra válhat felnőtt korukban. Ahogyan Finnországnak is hasznára válhat, ha sok nyelvet beszélő polgárai vannak. Ma Helsinkiben 44 különböző nyelvet tanítanak az általános iskolákban. (Én meg mindjárt sírok.)

Finnországban az egyik legelismertebb, magas presztízzsel rendelkező szakma a tanítói, tanári pálya. Anyagilag is megbecsülik azokat, akik erre a nem könnyű, de szép hivatásra teszik fel az életüket és társadalmilag is elismerik az erőfeszítéseiket. (Nálunk valami lúzerséget emlegetnek velük kapcsolatban néhányan. És a tanárverés is kedvelt sport felénk.) Mivel magasan képzett szakemberek a tanárok, ezért az oktatási kormányzat rájuk hagyja, mikor, mit tanítsanak és hogyan tegyék. Egyszerűen megbíznak bennük, mert ők tudják, hogy a tanítványaiknak, az intézményüknek és persze a saját habitusuknak milyen módszer felel meg a legjobban.

Befejezésül ismét felhívnám a figyelmet arra, hogy maguk a finnek is azt tartják, az ő módszereiket nem lehet egy az egyben más országokra ráerőltetni. Egyszerűen más az életfelfogásuk, mint például nekünk. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy változtatnunk nekünk kellene, és főként a mentalitásunkon. Anélkül, hogy Magyarországot a sárga földig gyaláznám – pedig magyar vagyok, simán megtehetném – jelzem, a hideg, a sötét és a helyiek különös humora ellenére, ha gyerek lennék, örömmel járnék finn suliba. Feltehetően ez az oktatási rendszerük sikerének titka.

Az oroszországi meteorbecsapódás kapcsán rákerestem a YouTube filmjei között, Finnországban szokott-e meteor esni. Meglepődve tapasztaltam, hogy egészen szép kis gyűjteményt lehet összehozni a témában. Hiába, Finnország nagy ország, nagyobb az esélye rá, hogy a területére meteor potyog.

A tűzgömb elnevezés, amit a bizonytalan eredetű izzó izére használnak a finnek: tulipallo. Nekem nagyon tetszik. Igaz, sokan azonnal UFO jelenést vélnek bennük felfedezni, pedig szerintem csak a világűr szórakozik velünk.

Íme, a felvételek:

Lohja, 2002. 5. 14.

*

Vantaa, 2006. 12. 08.

*

Haapavesi, 2007. 04. 15.

*

Rajamäki, 2010. 01. 10.

*

Dél-Finnország, 2012. 01. 03.

*

Valahol Finnországban, 2012. 09. 21.

A falmászás és a motoros szánon való száguldozás ma már elismert sportágak, habár sokan extrémnek tartják ezeket. A kettő kombinálása viszont még szokatlan, ám nem példa nélkül való. És extrémnek is igencsak extrém.

Sajnos azt nem sikerült kiderítenem, mikor és hol készült a felvétel. Ahol találtam, ott csupán annyit írnak róla, hogy finnek őrültködnek a szánon. Próbáltam fülelni, hogy milyen nyelven beszélnek a nézők és akár lehetnek finnek, de oroszok is. Sőt, Jézust angolul emlegetik, a szánkós bravúrok láttán.

Akárhogy is van, elképesztő, amit a filmen látható két figura művel. Idióták nagyon, nem jósolok hosszú életet egyiküknek sem.

Nokia, Mikulás, vodka, szauna, Apocalyptica. Mi a közös bennük? Az, hogy a köztudatban Finnország szimbólumaivá váltak. De vajon mi mindent rejt még rajtuk kívül az ezer tó vidéke? Rokonság ide vagy oda, valljuk be, nem sokat tudunk róla. És nem igazán ismerjük az északi lelket sem.

Vajon miről gondolkodnak, beszélnek, minek örülnek, milyen problémákkal küszködnek a finnek hétköznapjaikban? Mit találnak szépnek, elmesélésre érdemesnek? A finn nemzeti eposz, a Kalevala napját és a finn kultúrát ünneplő Szóköz-esten közelebb kerülhetünk a válaszokhoz négy fiatal kortárs finn költő versein, személyes reflexióin keresztül.

A 2012 tavaszán a Magyar Napló kiadó gondozásában, Pusztai-Varga Ildikó fordításában megjelent, kortárs finn költészetet bemutató, Bárhová elindulhatunk című antológiát prezentáló irodalmi esten az ún. turkui költészeti irányzathoz tartozó hat finn alkotó verseiből válogatunk. Közülük ketten – Tommi Parkko és Mikko Myllylahti –, valamint a verseiket megjelentető turkui kiadó, a Savukeidas vezetője, Ville Hytönen és a kötet születésében aktív szerepet vállaló fiatal költőnő, Vilja-Tuulia Huotarinen személyesen is részt vesznek a Művelődési Szint Szóköz-sorozatának nemzetközi különkiadásában. A kötet érdekessége, hogy nyitóverseit Jenni Haukio, a finn köztársasági elnök felesége jegyzi.

A FiNNiGHT-esten az érdeklődők eredeti nyelven, finnül hallgathatnak verseket a költők előadásában, megismerkedhetnek azok magyar fordításaival és kötetlenül kérdezhetik a vendégeket műveik születéséről, alkotói folyamatukról.

Az egészestés program részeként exkluzív vers-kiállítás is nyílik. A papírlap két dimenziójából kiszakadva néhány költemény installáció formájában is alakot ölt tovább bontogatva a verssorok rejtett rezdüléseit, a szavak és gondolatok láthatatlan kapcsolatait. A „valaki érkezik” kiállítás megtekinthető 2013. február 28. - március 13. között, hétfőtől péntekig 11-20 óra, szombaton és vasárnap 15-18 óra között.

A rendezvény 2013. február 28-án, 19.30-kor kezdődik. Helyszín: Budapest, VIII., Blaha Lujza tér 1-2. (Corvin Áruház, III. emelet) Bejárat a Somogyi Béla utca felől. (A piros ajtót kell keresni és felcsengetni.) Belépő 300 forint, ami tartalmaz egy kis „finnomságot”! A jegy megvásárlásával a MÜSZi (sz)épülését és a művészek útiköltségét támogatják a látogatók.

A kiállítást megnyitja, a beszélgetést vezeti dr. Sirató Ildikó irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának vezetője. Az est díszvendége Pasi Tuominen, finn nagykövet.

Támogatók: Finnish Literature Exchange, Finn Kenyér Kft.

Forrás: Finn Nagykövetség

„Paprikaszagú gyökereiről”, vagyis magyar származásáról is szól Kati Kovács finn író-rajzoló első könyve. A Paprikás rapszódia az V. Magyar Képregényfesztiválra jelent meg 2009-ben.

Mint a nagyapja révén magyar származású szerző az MTI-nek felidézte, második gyerekét várva rajzolta a Finnországban 1994-ben megjelent és az év legjobb finn képregényének választott Paprikás rapszódiát.

„A történet egy magyarországi látogatásom emlékén alapul, tíz éves voltam akkor. Szüleim három napra küldtek Magyarországra, hogy egy levelezőtársamat, Erikát meglátogassam. Nagyon félénk kislánynak számítottam és sok olyan dologgal találkoztam, ami akkor „nagyobb” volt nálam. Ezek mind bennem maradtak, hosszú-hosszú évekig; már felnőtt voltam, amikor először elmeséltem a történetet egy barátomnak, aki nem akarta elhinni, mondván, az olyan szürreális, hogy csak kitalálhattam” - emlékezett Kati Kovács.

Az írónő beszámolója szerint magyar nagyapja 1939-ben érkezett Finnországba és későbbi feleségét megismerve le is telepedett ott. „Elég kicsi voltam még, amikor nagyapám meghalt, de nagyon szerettem” - idézte fel.

Mint Kati Kovács elmondta, a családban soha nem beszéltek magyarul, így ő is csak néhány szót tud. „Gyakran ettünk azonban magyar ételeket, tele voltunk magyar holmikkal, hiszen nagyapám cége jellegzetes magyar termékeket importált Finnországba. Nyaranta mindig eljöttünk Magyarországra, itt találtam az újságokban levelezőpartnereket, mint például Erikát is” - beszélt gyerekkori élményeiről.

Mint hozzátette, akkoriban Magyarország Finnországtól szinte minden tekintetben nagyon különböző világnak számított, azóta azonban a globalizáció hatására ezek a különbségek csökkentek.

Kati Kovács családjában generációk óta jellemzőek a „furcsa sorsok”: nagyapja Magyarországon született és Finnországban halt meg, apja Finnországban jött a világra és Magyarországon hunyt el, míg az írónő Olaszországban találta meg a férjét és ott él már 25 éve.

A finn szerző beszámolója szerint a Paprikás rapszódia után 11 könyvet rajzolt, ebből 8-nak a szövegét is ő írta. Közülük több is életrajzi elemekből táplálkozik, de ahogy a Paprikás rapszódia, ezek sem dokumentarista igénnyel készültek.

Forrás: MTI