Ha Lauri Valkola nem finnek, hanem spanyolnak vagy olasznak születik, akkor most hátradőlt volna a gurulós, irodai székében, feltette volna mindkét lábát a vezérlőpultra és úgy érezte volna, hogy ő az élet császára. Elment volna a barátaival bulizni, beborozott volna vagy pezsgőt nyit, felszed egy vagy két cicababát, akikkel olyan görbe estét csap, amit el sem tud képzelni. Mivel Lauri Valkola finnek született, ezért tényleg nem tudta elképzelni, mit is kezdhetne egy vagy két cicababával, pláne azt, hogyan is szedhetné fel őket. A borozás és a pezsgőzés is távol állt tőle. Nem mintha nem szokott volna berúgni, de ő inkább a vodkát részesítette előnyben, a katonaság által biztosított szolgálati lakásában, egyedül, eszméletvesztésig. Mit is kezdhetett volna azokkal az olasz vagy spanyol cicababákkal? Még elkapta volna tőlük ezt a nyavalyás vírust.

Az azonban nem volt kérdéses Lauri Valkola előtt, hogy most tényleg ő az élet császára. Még nincs harminc éves és rábízták a katonai adó-vevő torony kezelését. Egyedül rajta múlik csak, hogy lepotyognak-e a környéken repkedő gépek, eljutnak-e az információk Lappföldről Helsinkibe vagy időben rádöbben-e a finn hadvezetés arra, ha jönnek az oroszok. Ő védi most az imádott, végtelen fenyveseket, az ezüstösen csillogó tavak ezreit és a hamisítatlan finn vodkát. Katasztrófa lenne, ha az oroszok löttyét kellene inni. Tulajdonképp ő most nem csak az ország, hanem az egész Unió szeme és füle, az európai kultúra oltalmazója. Nélküle vége lenne a jó világnak, a borozásnak, pezsgőzésnek. Övé most a hősök trónja. Vagy mije?

Ellenőrzött pár számot, bepötyögött néhány adatot és megpihentette szürkéskék szemét a főmonitoron. Ezért tanult egész eddigi életében. Ő az ura az egész világnak. Ha egyszer véget ér majd az élete, felírhatják a neve, rendfokozata és az évszámai mellé a sírkövére, hogy: „operátor”. Vagy inkább azt, hogy: „főoperátor”. Mert addig mindenképp szeretett volna élni, hogy azt a szintet elérhesse. Kicsit el is szégyellte magát, mert ebben az ünnepélyes pillanatban, amikor teljesült az álma, már egy újabb cél fogalmazódott meg benne. Kerülni akarta a nagyravágyás látszatát, még önmaga előtt is.

Lauri Valkola engedélyezett magának egy kis büszkeséget és újra átírt néhány beállítást, módosított pár frekvenciát. Minden a kisujjában volt, laza magabiztossággal intézte a dolgokat. Ki akart élvezni minden másodpercet, mert a munkatársa – aki magasabb rangú volt – hamarosan visszatér a mellékhelységből és akkor osztoznia kell majd vele a világuralomban. Az idő könyörtelenül csordogál a maga medrében, főleg, ha pisiszünetről van szó.

Végigpásztázta az összes kijelzőt. Minden a legnagyobb rendben volt, de Finnországban nincs olyan nagy rend, aminél ne lehetne nagyobbat alkotni. Alkotni, mert ez már művészet. Lauri Valkola kezdett izgalomba jönni, amit érzékletesen jelzett, hogy pislogott egyet. Letisztázott még néhány adatsort, korrigált ezt-azt, finomhangolt, amit csak lehetett. A szöszöléskor azonban túllépett valamin, amin nyugodtabb pillanatában soha nem ugrott volna keresztül. Nem vette észre, hogy hibázott, arra pedig egyáltalán nem gondolt, hogy ez a hanyagság alapjaiban megváltoztathatná a jövőt. Az egész világét.

 *** 

Vastag hófelhők úsztak az égen, pedig már április volt. Közép-Finnországban megszokott, ha húsvét táján havazik, s még ilyenkor is a fehér meg a szürke dominál a zöld fölött. A dombok lágy hullámzása semmit sem juttatott már az öregember eszébe. Tuomo Lahti csak állt az ablak előtt, nézte a szürke eget, a sötét erdőségek alkotta tájképet, s a szomszédos dombtetőn álló rádió adó-vevő tornyot. A szerkezet tetején egy fényszóró villogott még nappal is, mintha csak neki szeretné jelezni, hogy mégiscsak léteznek emberek a közelben.

Tuomo Lahti nem volt tipikus, magának való, finn nyugdíjas, bár igaz, a háza a város szélén állt, jó messze a központtól, boltoktól, emberektől. Amióta megözvegyült és a lányai is elköltöztek, mintha ismét kinyílt volna előtte a világ, nyughatatlanul jött-ment. Évek óta összejártak páran az egykori középiskolás osztálytársak közül. Mármint azok, akik még megvoltak. A keménymagot a 4T társaság alkotta. Tapio, Timo, Tapani és ő, Tuomo. Ketten özvegyek, egy elvált és egy agglegény. A városi jégkorongcsapat törzsszurkolói voltak már évtizedek óta. Valóságos sportlexikon mind a négy, betéve tudták a válogatott és a klubcsapatok összetételét visszamenőlegesen vagy ötven évre. Fejben le tudtak játszani minden meccset, amit valaha láttak élőben vagy a TV-ben. Folyton ugratták egymást, vetélkedtek és vitatkoztak, jól elvoltak. Úgy tervezték, hogy legalább százhúsz évig élnek. Erre most itt ez a nyomorult vírus.

Három hete ki sem mozdult hazulról. Nem mintha féltené az egészségét, de a lányai ráparancsoltak. Túlzónak érezte az aggódásukat, igaz, azt azért szeretné megélni, hogy a városi csapat ismét megnyerje a finn jégkorongbajnokság rájátszását. Különben is, az idei bajnokság félbeszakadt, így eldöntetlen maradt a baráti társaságban tett fogadásuk is. Tuomo ezt érezte az igazi tragédiának. Végre nyerésre állt, de most ennek is fuccs.

Minden évben fogadott a négy T az alapszakasz és a rájátszás győztesére, valamint az első három legeredményesebb játékosra. Tíz év alatt Tuomo kétszer eltalálta az alapszakasz és egyszer a rájátszás bajnokát, de semmi több. A másik három jégkorong-professzor nagyságrenddel sikeresebb volt, egymást múlták felül a helyes jóslataik. Timo pár éve még egy nagyobb összeget is nyert az állami sportfogadáson, mert megjátszotta a saját tippjét. Idén azonban eddig minden úgy alakult, ahogyan Tuomo Lahti várta. Nemcsak az általa favorizált csapatok nyertek folyton, de a kedvelt játékosai is csúcsformában voltak. Kártyavárként omlottak össze a reményei, amikor lefújták a további meccseket.

Unta magát, nem volt kedve már a TV-t sem bekapcsolni és az udvarra sem járt ki, a havat sem takarította el a háza elől. Az egyik unokája vásárolt be neki és letette a szatyrokat az ajtaja elé. Becsengetett, integetett és már ment is. Jó lány volt, de furcsa. Valami játékfejlesztő cégnél gyakornokoskodott, naphosszat a számítógép előtt ült. Egy hete a megkapta tőle a felturbózott, régi okostelefonját. Még egy kézzel írott ismertetőt is mellékelt neki a lány, hogy az interneten mit, hol talál, hogyan tud üzenetet küldeni és videóbeszélgetést elindítani. Bonyolult volt ez neki, már a finnesen egyszerű Nokia mobilját is nehezen szokta meg, nemhogy ezt a masinát.

Végighívogatta a barátait, igaz, csak egyszerű telefonbeszélgetés erejéig. Jó volt hallani a hangjukat, de mintha mindannyian éveket öregedtek volna pár hét alatt. Főleg agyban. Tapani állandóan evett, hízott pár kilót és belecsámcsogott a fülébe, Tapio a macskáival társalgott még akkor is, amikor ő ott volt a vonal túloldalán, Timo pedig tisztára megháborodott, váltig állította, hogy az idei fogadásukat is ő nyerte volna meg. Ez teljesen kiborította.

Tuomo Lahti leült a hintaszékébe és kezébe vette az új telefonját. Térdére tette az útmutatót és lépésről lépésre követte a leírtakat. Beleizzadt, mire sikerült megnyitnia egy híroldalt. Szerette volna megtudni, vajon mikor indul újra a hazai jégkorongbajnokság, folytatódik-e egyáltalán. Idegesítette, hogy nem tudja legörgetni rendesen az oldalt, folyton megnyitotta a legérdektelenebb híreket. Amikor be akarta írni a keresőbe a jégkorongszövetség címét, nem találta a megfelelő betűket, vagy egyszerűen melléütött. Egyre erősebben remegett a keze és a szeme előtt gyakran összefutottak a karakterek. Akadálytalanul csapódott ide-oda a virtuális térben. Rábukkant a szingapúri maláj nők főzőtanfolyamának honlapjára és a német tengeralattjáró múzeum bemutatkozására. Hirtelen elkapta a kezét a kijelzőről, amikor végre finn szöveget pillantott meg. Legalább haza ért.

Valami cikk volt arról, hogy kiknek ítélték az orvosi Nobel-díjat. Tuomo felhúzta az orrát, mert ez a téma nem érdekelte, de megint ügyetlenkedett valamit és így a szöveg többi része is feltárult előtte. Beleolvasott és megtudta, hogy egy svéd és egy japán tudós érdemelte ki megosztva az elismerést a COVID-19 betegséget okozó SARS-CoV-2 vírus ellen kifejlesztett vakcináért. Furcsának találta, mert korábban a TV nem beszélt erről, ezért rápillantott a hír dátumára. 2037 októbere szerepelt a fejlécen. Bosszús volt, mert igaz, hogy végre finn honlapon járt, de most meg időben távolodott el jócskán a céljától.

A cikk beszámolt még róla, hogy milyen sokáig tévúton jártak a kutatók és ez mennyi emberéletbe került, nem is beszélve a brutális gazdasági válságról. A svéd díjazott nyilatkozott is a portálnak és elmondta, hogy a megoldás valójában egészen egyszerű volt, csak sokáig nem gondolt rá senki. Szerepelt még egy rövid ismertető a módszerről, közérthetően tálalva az eljárást, de Tuomót ez már nem kötötte le, a sportrovatot igyekezett megtalálni. Nem az a típus volt, aki könnyen meglepődik. Úgy gondolta, ha már ilyen messzire röpítette el az internet, próbálja kihasználni ezt a furcsa helyzetet. Abban reménykedett, hátha mentettek el cikkeket a 2020-as jégkorongbajnokság kimeneteléről. 

*** 

Lauri Valkola csalódottan engedte el lelkesültségét, amikor munkatársa belépett az irányítószobába. A férfi szemügyre vette a kijelzők számait, krákogott kissé és izzadó homlokát törölgette. Megjegyezte, hogy nem igazán érzi jól magát és az azonnali leváltását akarja kérni a parancsnokuktól. Mielőtt felvette volna a telefont, figyelmeztette fiatal kollégáját, hogy az egyik beállítás feltehetően hibás, érdemes lenne korrigálni. Lauri Valkola elvörösödött, mert valóban lehetetlen értéket mutatott egy helyen a monitor. Még a végén zavart okoz valamelyik kommunikációs hálózatban! Gyorsan átállított néhány dolgot és igyekezett leplezni a bűntudatát. Egy üveg Koskenkorva vodkát vizualizált maga elé. Az mindig megnyugtatta. 

*** 

Tuomo Lahti dühösen dobta a kanapéra a telefonját. Valahogyan elkavarodott az ígéretesnek tűnő sporthírekről. Nem tudta meg, mit hoz a jövő.

(A magyar közönség számára olvashatóvá tette: Nácsa János.)

(A fotókat készítette: ugyancsak ő.)

Kihasználva az esőmentes, őszi napot, mászkáltam egyet Jyväskylä belvárosában. Korábban már láttam messziről, de ma le is fotóztam a nyár eleje óta a Művészeti múzeum előtt álló izét.

Valami gyári berendezés újragondolása ez a műalkotás, de nekem nagyon tetszik. Kicsit feldobja a szürke utcát, nálunk úgyis ritkán látni a Napot ősztől tavaszig.

A fém Nap a Local Polyp nevet kapta alkotóitól. Jonna Suurhasko és Jukka Silokunnas Jyväskylä város és a Kangas városrészben épülő lakóövezet beruházójának segítségével valósította meg a tervét.

A textilipari monstrumot pár éve találták a földben, az épülő lakóövezetben, ahol korábban gyár működött. Volt riadalom, mert először azt hitték, bombára bukkantak. A félelem nem volt alaptalan, mert a Téli háború idején, 1939. december 29-én épp Kangas városrészt érte szovjet bombatámadás. Az ipartelep volt a célpont.

Az egyébként kissé szürke utcaképet tényleg feldobja a sárga gömb. Igaz, néha jön erre valami menő, piros autó is, de a zsúfolt bicikliparkoló szintén érdekes látvány.

Művészkedtem egy kicsit egy képszerkesztő programmal. Ez lett a sárga gömbből.

Régi épületek bontásakor, felújításakor érdekes dolgokra bukkanhatnak a munkások. Így történt ez a közép-finnországi Petäjävesiben is, amikor az UNESCO világörökségi listáján szereplő templom padozatát szedték fel szorgos kezek. Finnországhoz méltó módon ezek a kezek nem lopták el, amit találtak, hanem leadták az egyháznak, így most a templomba érkező látogatók megnézhetik a leleteket.

A hétvégén kirándulni voltunk a finn tóvidék fővárosától, Jyväskylä-től harminc kilométerre található Petäjävesi községben. Itt van a hozzánk legközelebb eső UNESCO világörökség listán szereplő hely, a falu ótemploma.

A templom kereszt alaprajzú főépülete 1763-64. között épült, a harangtornyot 1821-ben húzták fel. Tóparton áll, mint a korabeli, vidéki templomok. Ez a közlekedés miatt volt fontos, ugyanis a hívek enyhe időben csónakokkal érkeztek az istentiszteletekre, télen pedig a jégen csúszkáltak a templomba. Az úthálózatot ugyanis nem lehetett kiépítettnek nevezni, ami pedig volt, azt a medvék is előszeretettel használták. 

Az épület az UNESCO világörökségi listájára 1994-ben került fel. Az egyik ok, amiért a templomot érdemesnek találták a megőrzésre, az az északi építészeti stílus. Ezen a képen jól látszik, hogy milyen módszerrel illesztették egymáshoz a gerendákat. Hatalmas munka lehetett.

A finn egyszerűség érhető tetten mindenhol, hiszen például a templom belseje festetlen fa. Igaz, ehhez a puritánsághoz az is hozzájárulhatott, hogy az építkezés idején Finnország rendkívül szegény volt.

A padok sem szolgáltak sok kényelemmel. Ehhez érdemes belegondolni abba, hogy Közép-Finnországban télen gyakoriak a -30 C fok körüli hidegek. Úgy tudom, valahol volt egy téglamelegítő szolgáltató. A hívek előre melegített téglát tettek a padra, arra ültek. Ügyes. Ma már erre nincs szükség, ősztől tavaszig nincs itt istentisztelet, turisták is csak főként nyáron jönnek, ahogy esküvőket is akkor tartanak itt.

A szószék helyi mesterek által faragott és festett díszítése egészen elképesztő. Nem volt pénzük világhírű mesterek felfogadására, ezért ez a naiv stílus. A szószék alatt Jézus üldögél.

Az oltárkép az Utolsó vacsora címet viseli, szintén nem Leonardo da Vinci munkája. Mellette Martin Luther látható, ez ugyanis egy evangélikus templom. (A másik képen, félig takarásban Mózes.)

A kupola és a róla lelógó, szintén fából készült csillár lélegzetelállító. Fent a dátum a főépület befejezésének éve, vagyis 1764. A templomot egyébként 1929-től több szakaszban újították fel. Mindig egy kicsit, amikor épp volt rá pénz.

A sekrestyében egy üvegtárlóban érdekes tárgyakat mutattak be. A templom felújításakor felszedték a padlózatot és rengeteg olyan dolgot találtak, amit a hívek az évszázadok alatt elejtettek. A fotón az orosz megszállás alatti pénzek láthatóak, de voltak még korábbról származó érmék is, a svéd hatalom idejéből. Értéküket a megtalálási helyük adja, bár az 1845-ös 5 kopejka és az 1869-es 25 penniä ezüstből vannak, önmagukban is értéket képviselnek.

Érdekes elgondolni, hogy valaki pár évszázaddal ezelőtt belépett a templomba, kotorászott egy kicsit a zsebében vagy az erszényében, előhalászott onnan pár érmét, de elejtette azokat. A pénz elgurult, majd eltűnt a padlózat résében. Vajon mertek káromkodni a károsultak?

A templom a temető felől nézve is hangulatos képet nyújt. Réges-rég nem temetkeznek már ide, néhány síron azonban így is volt virág. Megfigyeltem, hogy sok sírra felírták az elhunyt egykori foglalkozását, még azt is, ha csak egyszerű földművesként élt. Úgy tűnik, nekik ez fontos volt az önmeghatározáshoz.

A finn humor nem sci-fi, de nem is lírai költemény. Önmaga a kőkemény valóság.

Szerencsére a finnek tudnak nevetni saját magukon. Ezt példázza szépen a Suur Jyväskälän Lehti című lap karikatúrarovatában június elején megjelent rajz.

Anya: – Nézzétek gyerekek! Teljesen olyanok, mint a mi családunk!

Gyerekek: – Tényleg! A nagyok tetováltak, a kicsik még nem.

A finn tópartok mentén ilyenkor rengeteg különleges és annál is több, kifejezetten sablonos, semmitmondó tetoválást is meg lehet figyelni. Egyéb tanulság nincs.

A közelmúltban írtam egy bejegyzést erre a blogra Brüsszeli arisztokrácia magas lovon címmel. Megosztottam a Facebook oldalamon és még néhány csoportban, ahol tag vagyok. A Facebook két nap elteltével mindenhonnan törölte a következő megjegyzéssel: „Ez a bejegyzés nem felel meg közösségi alapelveinknek…” Az írás Schillinger Gyula (1888-1930) grafikusról szólt, akinek a rajzait egy finn újság 1913-as példányaiban találtam meg.

Belátom, a bejegyzés címadása kissé provokatív lehetett, bár senkiről semmi rosszat nem állított. A rajz, amire utalt, egy karikatúra, amit Schillinger Gyula készített a belga fővárosban, ahol szobrászatot tanult. Nem tudom, ma már kit sértett ez meg. Volt még egy zsidó családot ábrázoló mű is, ami necces lehetett. Szerintem ez sem volt botrányos.

Ez a rajz lehetett a probléma, vagy valami más? 

Nem néztem alaposan utána, hogy miképp lehetett volna a Facebook moderátorát figyelmeztetni a tévedésére. A Facebookon a saját oldalamon és a csoportokban körülbelül száz ember láthatta ezt az írást. Mivel az Index kitette az i2-re, ötezernél több megtekintés volt rajta. Vagyis a Facebook tiltása nem volt nagy érvágás, mégis bosszantó egy csöppet.

Borzongató érzés, amikor száz évnél régebbi, finn újságokban magyar vonatkozású dolgokra bukkanok. (Legalább olyan király ez, mint amikor világbajnokságot nyernek a finn jégkorongosok. Vagy a magyar focisták.) Digitalizált újságokat böngészve lettem figyelmes egy Schillinger Gyulo (!) néven említett karikaturistára, akinek az egyik rajza megragadta a figyelmemet. Gondoltam, ez a név csak elírás lehet, és keresgélni kezdtem. Így leltem rá a rövid és zaklatott életet élt Schillinger Gyula grafikusra.

Tuulispää, 1913/11-13. Önkarikatúra

Nem jelez túl boldog és kiteljesedett életet, ha egy rajzolónak csak a nekrológját lehet megtalálni az interneten ingyenesen fellelhető magyar újságokban. Schillinger Gyula így járt. A Magyar Művészet 1930/4. számában emlékezik meg róla a szerkesztőség az In memoriam rovatban. Ebből megtudtam, hogy az 1888-ban, Budapesten született Schillinger először a magyar fővárosban tanult rajzolni, majd Münchenben folytatta a tanulmányait. Itt megkedvelte a szobrászatot, s Brüsszelben már a szobrászakadémiát látogatta.

Tuulispää, 1913/4. Brüsszeli arisztokrata lovagolgatása

1913-ban római ösztöndíjat kapott, de hamarosan rárúgta az ajtót a történelem és kitört a háború. A Magyar Művész megemlékező írásának szerzője nem részletezi, merre harcolt Schillinger, csak azt említi meg, hogy a frontról tüdőbajosan tért haza az „egyébként atlétaerejű férfi.” Az orvostudomány akkoriban nem kecsegtette túl sok jóval, ezért az éghajlatváltozás mellett döntött. Abban reménykedett, hogy az afrikai levegő majd jót tesz neki. Ez a gondolat vezette Egyiptomba, ahol sokat rajzolt, cikkeket írt és szobrokat készített. Grafikáit megpróbálta eladni a világ minden pontjára. Rajzai jelentek meg német, francia, észak-amerikai, svéd és finn lapokban. Egyiptomban állatszobraival lett népszerű, 1927-ben Kairóban gyűjteményes kiállítása is volt. (Budapesten 1922-ben állították ki néhány szobrát.)

Tuulispää, 1913/8. Müncheni zsidó család

Tuulispää, 1913/18-19. Párizsi „üzletember”

Betegsége rosszabbodása miatt 1928-ban visszaköltözött Európába. Ekkor végső elkeseredésében a hegyi levegő gyógyító hatásában kezdett el reménykedni, így Svájcban, Davosban telepedett le. A fárasztó szobrászkodással fel kellett hagynia, csak rajzokat, karikatúrákat készített. Anyagi forrásai idővel elapadtak, nélkülözéseinek a hosszú szenvedés után bekövetkezett halála vetett véget 1930-ban. Mindössze 42 évet élt.

Tuulispää, 1913/28. Párizsi semmittevők a Luxemburg-kertben

Tuulispää, 1913/31. Párizsi csavargó és a nője

Tuulispää, 1913/37. Utcai kávéház közönsége Párizsban

A Tuulispää 1913-ban megjelent példányaiból hét képet tudtam összeszedegetni. Folyamatosan nézem majd át a többi évfolyamot is, biztosan találok további rajzokat Schillingertől. Felteszem ide, a blogba azokat is. Talán örülne a megjelenésnek a művész úr. Mi, emigránsok, tartsunk össze, még, ha van is közöttünk pár évtizednyi távolság!

Ahogyan magyarok vannak a világon mindenhol, úgy mindenkinek köze van valahogyan Finnországhoz. Bizony, bármennyire is hihetetlen, még Kossuth Lajosnak is. A magyar szabadság megszállottja ugyanis ifjúkorában fordított egy drámát, amelynek a címe: János, Finland hercege.

„Fiatal voltam, kellett a pénz” – mentegetőznek azok, akiknek a fejére olvassák ifjúkori botlásaikat. Maga, Kossuth Lajos sem volt igazán büszke irodalmi próbálkozására, hallgatott róla bőszen, pedig, ha valaki, ő szeretett szónokolni. Tudott is.

Kossuth Lajos legkorábbi ábrázolása 1838-ból (Forrás: Wikipedia)

Forrásaim szerint a darabot 1830-ban Kolozsvárott, majd 1834-ben Pesten is előadták. Vagyis az 1802-ben született Kossuth nagy valószínűség szerint huszonévesen fordította németből. Az öt felvonásból álló dráma egy finnországi hercegről szól, aki lázadni merészelt az uralkodója ellen. Kossuth lelki és politikai beállítódását ismerve érthető tehát, hogy a Magyarországon akkor és most is jórészt ismeretlen német író és színésznő, Johanna Franul von Weißenthurn (1773-1847) műve miért ragadta meg a későbbi államférfi figyelmét.

Johanna Franul von Weißenthurn 1835-ben (Forrás: Wikipedia)

A magyar irodalomnak ez a különleges szelete előttem is rejtve volt mindaddig, amíg a világhálón rá nem bukkantam a finn Valvoja-Aika 1927/4. számának digitalizált változatára. Szeretek régi újságokat böngészni, gyakorlom a nyelvet és gyakran találok rá érdekes dolgokra. Így jártam most is, amikor az említett lap egyik címe alatt az alábbi szerző nevét olvastam: „Elise von Végh”. Érdeklődve olvastam bele a „Juhana,  Suomen herttua” című cikkébe. A magyar hölgy ebben az írásában ismerteti a finn olvasókkal, hogy egy német írónő, finnországi témájú drámáját az egyik legismertebb magyar politikus fordította le egykor. Csak én érzem azt, hogy csöppet abszurd a dolog?

Elise von Végh, Végh Istvánné (Forrás: Naisten ääni, 1924. 02. 16.)

Következő lépésben azt próbáltam megtudni, hogy ki is lehetett Elise von Végh. Finn nyelvű újságokban az 1920-as évek második felében többször is felbukkant ez a név. Egy alkalommal még a hölgy arcképét is közölte egy lap. Magánéletéről alig sikerült kiderítenem valamit, de a két nép kapcsolatának erősítése terén igazán nagyot alkotott. Felbukkant a neve akkor, amikor Helsinkiben magyar kézműves kiállítást szervezett. Itt főként a népviselet bemutatására törekedett, kiemelve a színes és változatos hímzéseket. 1926-ban pedig társszervezője volt magyar gyerekek finnországi nyaraltatásának. Több rövid cikkből azt hámoztam ki, hogy 12-16 év körüli fiúkat és lányokat sikerült Finnországba kiutaztatnia a magyar Külügyminisztérium segítségével. A 60 gyerek finn családokhoz került egy nyárra, s a hazautazásukkor a finn külügyminiszter búcsúztatta a hajóra szálló csoportot. Minden tiszteletem az övé! Ha valaki tudja, mi lett a sorsa, hogyan alakult az élete a későbbiek során, az írja meg kommentben a bejegyzés alá!

A Fenno-Ugria, 1925. 3-4 számában találtam még egy írást tőle, de itt már Végh Istvánné néven. (Több helyen úgy emlegették, mint Végh István ezredes nejét, tehát épp csak ennyi az, amit tudok a magánéletéről.) A Fenno-Ugria három világnyelven jelentetett meg minden cikket, méghozzá finnül, észtül és magyarul. Az említett számban olvasható Végh Istvánné „A finn-magyar nyelvrokonság nyomai a magyar irodalomban” című tanulmánya. Ebben is megemlíti Kossuth finn vonatkozású fordítását, hivatkozva Beöthy irodalomtörténeti munkájára. A témát azzal zárja, hogy: „Ezen művet nem sikerült felkutatnom. A Nemzeti Múzeum könyvtárában, Kossuth iratai között nincs meg.” Vajon 1925 óta felbukkant-e ez a különleges fordítás valahol, vagy végleg a múlt ködébe veszett?

Finnországban sok gondot okoznak a kullancsok. Ezek a vérszívók nem csak ránk, emberekre veszélyesek, hanem a velünk élő kedvenceinkre is. Érdemes tehát időnként átnézni a macskáink, kutyáink bundáját, hogy megszabadíthassuk őket az esetleg rájuk akaszkodott élősködőktől.

Így tett a közelmúltban a finnországi Lieksában lakó Juha is, aki a kutyájából kiszedett kullancsot furcsának találta. A gondos gazda nagyítóval vette szemügyre az eltávolított vérszívót és igencsak meglepődött. A nagyobbik kullancson ugyanis ott csüngött egy kisebb, amelyik a kollégájából szürcsölgette a vért.

Kullancs kullancsnak farkasa (Fotó: Juha/Iltalehti)

Ezen a mohó pároson még a tapasztalt természetjáró Juha is elcsodálkozott, pedig a finneket nehéz ámulatba ejteni. Az Iltalehti című finn bulvárlapnak elmondta, hogy a 12 éves, nagytestű, Viljo névre hallgató kutyájával az erdei nyaralójában töltött néhány napot. Az a környék erdei fenyővel van tele, amit a kullancsok nem igazán kedvelnek. Mivel azonban az idén már az otthon, a kertjükben lustálkodó macskájukból is kiszedett egy kullancsot, hazatérve a kutyáját is átvizsgálta. Volt értelme a dolognak, hiszen így a mindenkinek kijáró, 15 perc hírnevet megszerezte magának, Viljónak és a telhetetlen kullancsoknak egyaránt.

Viljo, a bundás kullancsbusz (Fotó: Juha/Iltalehti)

Az alábbi kép Jyväskylä-ben, a helyi Sokos áruházban található. Nemrég várakoznom kellett egy rendezvényre, de nem akartam odafagyni a sétálóutcára, ezért bóklásztam egyet a Sokosban. A felsőbb szintekre is felmerészkedtem, oda, ahol korábban még nem jártam. Megérte. Az áruház falain régi fotók lógnak, az egyiken ezek közül egy MALÉV gépet fedeztem fel.

A kép magyarázata szerint 1965-ben nem csak utasokat hozott a magyar gép a közép-finnországi Jyäskylä-be, hanem szőlőt is. A repülőtérről hűtőkocsik szállították a friss árut közvetlenül a boltokba. Gyümölcsöző kapcsolat volt.

Ma voltam életem első, finn, választási beszélgetésén. Itt szavazok az uniós választáson, ezért megfogadtam, hogy alaposan tanulmányozom a jelölteket. Még nem döntöttem arról, hogy kit támogatok.

Kép: YLE.fi

Mai "áldozatom" Yannick Lahti volt. A jyväskylä-i származású, 28 éves fickó a szociáldemokraták színeiben indul. Édesanyja belga, édesapja finn, ő pedig jelenleg Bolognában, az egyetemen kutat. Olasz felesége van és egy kisgyereke. Szakterülete az európai populizmus.