Horogkereszt finn sírokon
2017.09.10. 19:47
Természetesen nem az lesz ennek a bejegyzésnek a lényegi mondanivalója, hogy rácsodálkoztam a finn sírkövekre ragasztott horogkeresztekre, de hatásos címet kell választanom, ha olvasókat szeretnék. A közelmúltban egy finn, vidéki temetőben bolyongtam. Örülök, hogy nem vagyok kísértet, s onnan visszatérve megoszthatom fotóimat és gondolataimat a látottakról.
Säynätsalo első lakóházát 1897-ben építették, így az épp csak 120 esztendős, egykori falu temetőjében nincs túl sok régi sírkő. A ma már Jyväskylä-hez tartozó, körülbelül 3000 fős település azért különleges, mert a Päijänne nevű tó egyik szigetére épült. (Igaz, mára már a két szomszédos szigetre is átterjeszkedett.) A Päijännéről annyit érdemes tudni, hogy Finnország második legnagyobb tava, közel kétszer akkora, mint a Balaton. (Finnországban hét olyan tó van, amelyik nagyobb a magyar tengernél.)
Aki még holta után is fel akarja hívni önmagára a figyelmet, annak itt elég, ha nem fekete sírkövet választ. A finn egyszerűség ugyanis a temetői látképben is megnyilvánul. Hatalmas fenyők, gondozott, zöld gyep és sötét márványtömbök jelzik, hogy ez a nép nem szereti túlbonyolítani a dolgokat.
Érdekes megfigyelni, hogy mit tartanak annyira fontosnak a finnek, hogy feltüntetik azt a sírkövön. A néven és évszámokon kívül nem sok dolog tartozik ide, kivéve a haza védelmét. A képen látható fém dombormű férfiak neve mellett szerepelt több helyen, és azt jelzi, hogy az illető harcolt Finnország függetlenségéért. Első ránézésre valamely vár bástyájáról a heti piacot szemlélő idős asszony portréjának véltem a plakettet, de aztán rájöttem, hogy az egy katonát ábrázol, aki a téli, fehér álcázó kabátjának kapucniját a sisakjára húzta. Nem egy-két ilyen jellel találkoztam, hanem egészen sokkal.
A címben emlegetett horogkereszt nők neve mellé került. A magyarázata ennek a Lotta mozgalom címere, amelyben megtalálható ez a jelkép. A Lották a háború idején, a fronton vagy a hátországban teljesítettek szolgálatot, ezzel is segítve hazájuk védelmét. Tevékenységük, szervezettségük elismerést vívott ki világszerte, s az egykori Lották ma is nagy megbecsülésben részesülnek. Nem csoda tehát, hogy az elhunyt hölgy, vagy az ő családja lényegesnek tartotta a Lotta címer szerepeltetését a sírkövön.
A manapság divatos, fekete márványtól elütő sírjeleket külön is megnéztem, hiszen annyira szokatlanok voltak. Ez a díszesnek mondható fémkereszt szinte vonzotta a tekintetemet. Látszott rajta, hogy régi, és feltételeztem, fontos emberé lehet. A feliratot elolvasva nem is csalódtam, bár a finneknél a „fontos ember” fogalma kicsit más, mint a magyaroknál.
Az 1837-ben született és 1924-ben elhunyt Juho Herman Kultunen sírkeresztje arról tájékoztatja a temetőjárót, hogy az ott eltemetett személy volt Säynätsälo első lakója. Kíváncsi voltam, hogy a neten mi olvasható róla. Az, hogy nem is ő volt az első. Mindezt csak a szorgalmas munkásember szerettei és barátai találták ki és íratták a sírkeresztjére. Akárhogyan is volt, a legendagyártással elérték, hogy fennmaradt ez a sír és a benne nyugvó, gyári munkás emléke is.
Az előbbiekben írtam azokról a szerencsésekről, akik sírköveiken jelezhetik, hogy részt vettek benne, de túlélték a háborút. Sokan azonban csak holtukban térhettek meg szülőfalujukba. Róluk sem feledkezett meg a közösség, a mai napig példásan rendben tartják sírjaikat. A templom mellett áll Wäinö Aaltonen, a kor sztárszobrászának alkotása, amely a hősi halottakra emlékeztet. 1948-ban állították a szobrot a település 32 elesett hősének tiszteletére.
Az emlékmű előtt és mögött a Päijänne partjáról hozott, hatalmas kavicsok – közöttük piros virágok – jelzik az áldozatot, amit az elhunytak hoztak hazájuk, honfitársaik védelmére. Több katona kavicsokra írt neve alatt szerepel halálozási dátumként 1940. február 20-a. Kemény harcok lehettek akkoriban Északon.
Sajnos, a templomba nem tudtam bemenni, ezért csak kívülről fotózhattam. Ez sem volt könnyű feladat, mert a lutheránus templom tornya olyan magas, hogy folyton kilógott a képből. Hazaérve begyűjtöttem róla néhány információt a netről. 1927-ben vette birtokba a helyi közösség, amely a megépítését egy hölgynek köszönheti. Hanna Parviainen egyike volt az első női gyárosoknak Finnországban. A säynätsalói fafeldolgozó üzem gazdag tulajdonosnőjeként kötelességének érezte, hogy munkásai hitéletével is törődjön. Minden tiszteletem az övé.
(A fotók sajátok.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
