A közelmúltban jelent meg magyarul Diego Marani, olasz író könyve, amely az Új finn nyelvtan címet viseli. Marani érdekes figura lehet, olasz létére úgy ír a finn nyelvről, mintha szerelmes lenne belé.

Az 1959-ben olasznak született Diego Marani jórészt külföldön él, az Európai Unió hivatásos tolmácsa, fordítója és lektora Brüsszelben. A nyelvekkel való bensőséges viszonyát jellemzi, hogy kitalált egy mesterséges nyelvet, az europantót, amin még rendszeresen publikál is.

Az Új finn nyelvtan című regény olaszul 2000-ben jelent meg, 2001-ben pedig elnyerte az egyik legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Grinzanét. A könyv magyar kiadására tizenhárom évet kellett várni, de ezúttal szerencsés ez a szám, legalábbis azok számára, akik kezükbe vehetik a Park Könyvkiadó által megjelentetett kötetet.

A történet 1943 szeptemberében indul a trieszti kikötőben. Az olasz kikötővárosban egy eszméletlen, azonosíthatatlan férfit találnak, akit a közelben horgonyzó német kórházhajóra, a Tübingenre szállítanak. A hajó finn származású neurológusa a sebesült férfi zubbonyába varrt név – Sampo Karjalainen – alapján azt feltételezi, hogy az illető finn katona. Amikor a beteg magához tér, kiderül, hogy sérült a beszédközpontja és nem emlékszik rá, ki is ő valójában. Ekkor Friari doktor megkezdi páciense nyelvi és kulturális nevelését, majd Helsinkibe küldi, mert abban bízik, hogy gyökereit megtalálva visszatér majd az emlékezete.

A könyv valójában Sampo Karjalainen és Friari doktor visszaemlékezéseit tárja elénk, így két szemszögből is megismerhetjük az eseményeket. Az identitását, múltját elveszített ember gyötrődése áll a történet középpontjában, de engem mégis két „mellékes” szál ragadott meg igazán.

Különösen érdekesek a háborúban álló Finnország mindennapjait bemutató részek, az a hősies küzdelem a hátországban, ahogyan a finnek a szovjet agresszióval szemben védekeztek. Példaértékű volt az összefogás, ami ellensúlyozta a nagyvilág közönyét. Utóbbi kitűnik abból, ahogyan a külföldi újságírók a szovjet inváziót várják Helsinkiben, egy hotel bárjában berendezkedve. Amikor úgy vélik, hogy hamarosan bekövetkezik az ellenséges támadás, még a tengerhez is kiautóznak, mert onnan lehet igazán hiteles tudósítást küldeni egy partraszállásról.

Leginkább mégis a finn nyelvről írott eszmefuttatások ragadták meg a figyelmemet és a szívemet is. A történet szerint Sampo Karjalainent Helsinkiben Olof Koskela tiszteletes veszi pártfogásába és tanítja a finn nyelvre. A lelkész fanatikus hazafi, olyan, akikre akkoriban hatalmas szükség volt az ország függetlenségének megőrzéséhez. Ő mondja vodkától bódult állapotában, hogy: „… a finn nyelv egyetlen, soha véget nem érő ének. A finn nyelvet csak énekelni volna szabad, ez az igazi formája, az igazi morfológiája. Beszélni a finn nyelvet olyan, mint egy költeményt prózában előadni. Ez csak vadembereknek való, akik nem értik a költészetet.” „… a többi nyelv jelentések ideiglenes állványzata. A finn nyelv nem, az nem kitalált nyelv. A mi nyelvünk hangjai ott voltak körülöttünk, a természetben, az erdőben, a tenger hullámverésében, az állatok beszédében, a hópelyhek neszezésében. Összegyűjtöttük ezeket a hangokat, és kiejtettük őket.”

És mindezt egy olasz írta, olaszos szenvedéllyel! Az, hogy nem finn a könyv szerzője, talán abból is látszik, hogy Marani pár közhelyet összeszedett az országról és lakosairól. Jóindulattal tette ezt, szerintem azonban egyszer legalább biztosan hibázott. A történetben ugyanis Koskela és Karjalainen asztalán mindig ott volt egy félig teli Koskenkorvás üveg és a Kalevala. Mind a kettő a finneket szimbolizálja. Sőt, Karjalainen keresztneve Sampo, amely a Kalevala egyik központi tárgya, birtoklásáért alakul ki a csatározás a hősök között. Az, hogy mi is a szampó (talán a magyar csodamalom megfelelője) a Kalevalából pontosan nem derül ki. A lényeg, hogy aki birtokolja csak egy darabkáját is, ahhoz hozzászegődik a szerencse.

A Koskenkorvás flaska viszont megítélésem szerint melléfogás. Valóban finn jellegzetesség, de a Wikipédia szerint csak 1953-ban került forgalomba az első üveg. Marani bizonyára úgy vélte, ha a finnek folyton Koskenkorvát isznak, akkor azt már régóta teszik. Ha igaz a közösségi lexikon állítása, akkor 1943-ban, amikor a regény története játszódik, még mást iszogattak Helsinkiben. (Vagy valami más nedű futott akkor Koskenkorva néven?)

Ennek a dilemmának a feloldását meghagyom a vodkatörténészeknek, én meg újraolvasom párszor a finn nyelv szépségéről szóló sorokat.

„A finn nyelv pedig nem nyelv, hanem szokás: ülni a pad végén fölborzolt fővel.”

Paavo Haavikko

A ryijy nagy múltú, különleges finn szőnyeg. Az elsőket vikingek készítették, akik a nyitott hajókon a sós víztől megkeményedett állati bőrök helyett nedvesen is meleg, csomózott gyapjútakarókba burkolóztak. A ryijyk a hajókból, csónakokból kerültek az ágyakba, és a partvidékek után a szárazföld belsejében is elterjedtek.

A középkor óta takaróként, szőnyegként, az esküvői szertartások rituális kellékeként használt ryijy a finnek számára nemcsak a melegséget, hanem a kézügyességet, a szépérzéket, a fantázia szabadságát és az élő hagyományt egyaránt jelképezi. A Néprajzi Múzeum impozáns tárlata 106 egyedi, lenyűgöző formavilágú és színharmóniájú, kiemelkedő művészi értéket képviselő finn szőnyeget mutat be Tuomas Sopanen magángyűjteményéből.

A kiállítás a ryijy történetének több mint 300 esztendős múltját mutatja be. A különleges tárgytípus végig kalauzolja a látogatót a finn történelem különböző stíluskorszakain, bemutatja készítésének sajátos technikáját, feltárja esztétikai szépségeit, és szemlélteti azt a folyamatot, amelynek során a népművészet egykori használati tárgya a finn design egyik különleges, meghatározó példája lett.

A legszebb és legeredetibb finn népi ryijyk az 1780–1820 közötti időszakban készültek. 1918-ban, egy évvel azután, hogy Finnország kivívta függetlenségét, Ivar Hörhammer műkereskedő, a gyűjtők egyike, nagy kiállítást szervezett Helsinkiben a népi ryijykről. A nagyközönség ekkor értette meg, hogy a finn ryijyk nemzeti kincsként milyen jelentős kulturális-történeti értéket képviselnek.

U. T. Sirelius könyve – amely angolul 1926-ban jelent meg – The Ryijy-Rugs of Finland (Finnország ryijy szőnyegei) talán még fontosabb volt. A könyv nyomán óriási érdeklődés támadt a ryijyk iránt, és a Finn Kézművesek Barátai a régi népi ryijyk modelljei alapján újakat kezdtek piacra dobni, sőt árusítottak olyan készleteket is, amelyek minden szükséges kelléket tartalmaztak egy ryijy házilagos elkészítéséhez. Akadtak olyanok is – közöttük Arttu Brummer belsőépítész és tanár –, akik azt hangsúlyozták, hogy új, a kor ízlésének megfelelő változatokra van szükség. A ryijy-technikával ezután más tárgyakat is készítettek: díszpárnák, kávés kannát melegen tartó takarók, hintaszékre való ryijyk, szőnyegek, falvédők is készültek. Sokan szerették a régi népi ryijyk másolatait, de ezek az új modellek is népszerűek voltak. Egy részüket textilművészek, más részüket – sokszor a legnépszerűbbeket – laikus formatervezők tervezték.

A finn ryijy elkerülte az egyszerű másolás csapdáját, s még ma is fejlődik, követi az aktuális irányokat. A legújabb ryijyk viszonylag kicsik és különféle innovációk jellemzik őket. A csomófonalak hosszát olykor úgy alakítják, hogy dombormű hatását keltse, vagy különböző hosszúságúra vágják őket. Lehetnek hosszúak és keskenyek, de akár kör alakúak is. A gyapjú mellett megjelenik sok más anyag is: a len és selyem, rozsdás fém, kövek, könnyű rostok, üveggyöngyök, művirágok. Ezek a ryijyk gyakran textilművészeti alkotások, amelyeken az alkotó érzéseit, gondolatait fejezik ki.

Technika, stílus, színek, funkció, esztétikum: ezek együtt mind a lefordíthatatlan szó: a ryijy. A Néprajzi Múzeum kiállításán egy kivételes ember: Tuomas Sopanen folyamatosan gyarapodó, jelenleg 352 ryijyt tartalmazó gyűjteményének válogatott darabjai láthatóak. A neves magángyűjtő, akinek a nagy finn múzeumok anyagával vetekedő szőnyeg-gyűjteménye van, évtizedek óta gyűjti a finn ryijyt az ország minden területéről és minden korszakból. Célja, hogy példákon és különböző típusokon keresztül bemutassa a finn nők 18. századtól napjainkig tartó rendkívüli találékonyságát és szép iránti érzékét, a finn ryijyk fejlődését, ahogyan népművészeti tárgyból nemzetközileg elismert textilművészeti alkotássá vált. A gyűjtő szerint a tárlatnak talán az lenne a legnagyobb eredménye, ha az emberekben felébresztené az igényt, hogy saját otthonukba is készítsenek egyet ezekből az otthonos és finom textíliákból. A kiállítást Szarvas Zsuzsa rendezte.

A ryijy élő hagyománya – A finn szőnyeg 1707-2012 között
Tuomas Sopanen gyűjteménye, 2013. június 22. – 2014. január 5.

Forrás: Néprajzi Múzeum, képek: Kari Jämsen

Lassi Hurskainen, a labdamágus kapus és Joni Kulmala, gördeszkás fenegyerek legújabb videójukban együttes erővel győzik le a dühös madarakat. A világhírű figurákat ezúttal nem egy mobiltelefon képernyőjén kergetik az őrületbe, hanem plüssváltozataikat tizedelik meg.

A film feltehetően a finnek legújabb nemzeti büszkeségét, az Angry Birds játék népszerűségét kihasználó kalandpark népszerűsítése miatt készülhetett. (Itt egy korábbi bejegyzésem a parkról.) A Vuokattiban található tematikus játék- és sportközpont Finnország középső részén helyezkedik el, és feltehetően ugyanazért jött létre, amiért Rovaniemiben a mikulásipar. Valamivel oda kellett csalogatni a turistákat.

Ügyes.

Forrás: youtube.com

Az Iltalehti című finn bulvárlap számolt be a napokban egy segélykérésről, amelynek feladója harminchat éve zárta üzenetét egy üvegpalackba. A különös küldeményre egy fiatal pár talált rá a Rautjärvi település melletti tóparton.

Tiina és Manu sétálgatott a Purnujärvi (Purnu-tó) partján, egy olyan szakaszon, amelyet a növényzet miatt ritkán látogatnak a turisták. Manu ott rúgott bele egy üvegbe. A fiatalok rögtön látták, hogy a sértetlen palackban van valami. Meglepetésükre egy üzenetre bukkantak, amit faszénnel írt valaki egy nyírfakéregre.

A szöveg magyar fordításban valahogyan így hangzik: „Segítség! Egy lakatlan szigeten vagyok! SOS! 17.7.1977. Tisztelettel: Henry S.” Vagyis szegény Henry S. harminchat évvel ezelőtt bízta a tóra az üzenetét, amely ezt csak most kézbesítette. (Nokia mobilok még nem léteztek akkoriban.)

A lap, ahol a történet megjelent, most keresést indít a levél írója után. Feltételezhetően nem gubbaszt még most is szerencsétlen Henry a Purnujärvi valamelyik szigetén, jó esetben megtalálta és kimentette valaki. Az Iltalehti kéri, hogy aki tudni véli, mi lett Henryvel, az jelentkezzen náluk, de magát a finn Robinsont is szívesen meginterjúvolnák, ha túlélte a kalandot.

Forrás: Iltalehti

A városokban élő állatok alkalmazkodóképessége érdekes helyzeteket produkál. Helsinkiben, egy forgalmas útkereszteződésben például sirályfészket fotózott Juha Laitalainen. A szemfüles olvasó a képeket elküldte az Iltalehti című bulvárlapnak, ahol rövid élménybeszámoló is megjelent az ember és sirály együttéléséről.

Juha Laitalainen ebédelni indult a munkahelyéről, amikor közvetlenül a zebra mellett, egy forgalmas útkereszteződésben fészket pillantott meg a földön. Jobban szemügyre vette és ekkor látta, hogy még egy tojás is van benne. Kisvártatva a fészek tulajdonosa, egy sirály is megjelent és kényelmesen elhelyezkedett a tojáson.

A városi természetbúvár legközelebb már egy fényképezőgéppel tért vissza, hogy megörökítse a sirálylakot és bebizonyítsa ismerőseinek, nem képzelődött. A fészket közelről mutató képen látszik, hogy nem csak egy tojáson ül a madár, hanem egy cigarettacsikket is melenget. Nem tudni, miért szedte össze azt is, feltehetően jó bélésanyagot látott benne.

A lap megszólaltatott a képekkel kapcsolatban egy madarász szakértőt is, aki elmondta, hogy a sirályok kitűnően alkalmazkodnak a városi viszonyokhoz. Ráadásul a finn törvények szerint, ha a forgalmat nem akadályozza a fészek, akkor azt nem is szabad a jelenlegi helyéről eltávolítani. Vagyis, ha egy figyelmetlen vagy kábult autós nem szalad fel a hatalmas kavicsokkal kirakott forgalomterelő szigetre, akár új sirálygeneráció is felcseperedhet az útkereszteződés kellős közepén.

Forrás: Iltalehti, Juha Laitalainen

Május végén soha nem látott hőség köszöntött Finnországra, több helyen mértek 30 Celsiusnál magasabb hőmérsékletet. A helyiek először örömmel fogadták a váratlan nyarat, aki tehette, fürdeni ment. Ahogyan azonban egyre nagyobb lett a forróság, kezdett lehervadni a mosoly az arcokról, és megjelentek az újságokban a forróság káros hatásait taglaló cikkek.

Forrás: Iltalehti

A finn lapok kiemelt helyen kezelik a szokatlan időjárási eseményeket. Némelyik megemlíti, hogy a Kanári-szigetek helyett jelenleg Lappföld az ideális nyaralóhely. Mások leírják, hogy a Riviéra városaiban húsz fok alatt van jelenleg a hőmérséklet, míg az észak-finnországi Utsjokiban 30.1 Celsius fokot mértek pénteken.

Mint a meteorológusok nyilatkozataiból kiderül, az időjárási jelenségek mérésének kezdetei óta nem rögzítettek ilyen kirívóan magas adatokat Finnországban. Az egészségügyben jártas szakemberek tanácsokkal látják el a nyári veszélyekre felkészületlen lakosságot, felhívva a figyelmüket a vízfogyasztásra, az árnyékolásra, napszúrásra. A ventilátort és légkondicionálót árusító üzletek reklámkampányba kezdtek, bár nincs igazán erre szükségük, az árujuk hirtelen igencsak kelendő lett.

Forrás: Iltalehti

Az állatokat is felkészületlenül érte a hirtelen jött nyár, ami arrafelé csak június végén, július elején szokott beköszönteni. A rénszarvasok nem cserélték még le teljesen a téli bundájukat, ezért melegük is van szegényeknek nagyon. A rénszarvastenyésztők aggódnak az esetleges elhullás miatt, bár valamelyikük azt nyilatkozta, hogy a réneknek megvan a saját módszerük a hűsölésre. Ahogyan a kutyák, úgy ők is a lihegésben bíznak, nyitott szájjal járkálnak, s megkeresik az árnyékos helyeket, ott tömörülnek. Mindezeken kívül remek érzékkel találnak rá a még fagyos tőzeges helyekre, ahol leheverednek egy kis pihegésre.

Arról nem érkezett jelentés, hogy Joulupukki hogyan birkózik meg a kánikulával, leteszi-e piros kabátját és úszik-e egyet a legközelebbi tóban.

Forrás: Iltalehti, Iltasanomat

Finnországban, a közigazgatásilag Kurikka városhoz tartozó Närvijoki faluban látták ezt a helyes mókust. A fényképet készítő Virpi Teräs szomszédja már emlegette egy ideje, hogy egy furcsa állat jár a környéken, de csak a fotózás után lehettek bizonyosak a lakók abban, egy mókus teszi tiszteletét a kertjeikben.

A fürge állat képe az Iltalehti című bulvárlapban jelent meg és máris a szívükbe fogadták a helyiek. Sajnos a tavasz beköszöntével az albínó mókus életben maradási esélye lényegesen csökkent, hiszen a zöld növényzet nem rejti el olyan hatékonyan, mint a havas táj. Persze, ha szerencséje lesz és megéli a telet, akkor ő lesz helyzeti előnyben a színes társaival szemben.

Forrás: Iltalehti, (Az eredeti cikkre Judit Mäkinen hívta fel a figyelmemet.)

Christopher Lee, angol színész május 27-én töltötte be 91. életévét. A Drakula, Szarumán és Dooku gróf szerepében emlékezeteset alakító, örökifjú művész új nagylemezének megjelentetésével ünnepelte ezt a nem kerek, de tekintélyes évfordulót. A veterán színész nagy heavy metál rajongó, így második albumával is e műfaj vadregényes vidékeire kalandozik. A Charlemagne: The Omens Of Death című alkotás borítója középkori hangulatú, lovakkal, madarakkal, tűzzel, karddal, őrült királlyal.

A finnországi érdekességeket bemutató blogra azonban nem a finnek metál iránti rajongása miatt került fel Lee művész úr. Ahogyan egy korábbi bejegyzésemben már említettem, 1939-41-között Christopher Lee Finnországban szolgált önkéntesként. Igaz, csak őrszolgálatot látott el, a frontra nem került, de ezzel is kivívta a finnek tiszteletét. Ő maga azt mondta, hogy a finnek mentették meg az életét, amikor nem küldték a harcoló csapatok közé.

A születésnap kapcsán jutott eszembe, hogy megnézzem, a közelmúltban elérhetővé vált finn katonai fényképarchívumban nem szerepel-e valahol a fiatal színész. Sajnos a nevére rákeresve nem kaptam találatot. Viszont amikor az „angol önkéntesek” (englantilaiset vapaaehtoset) kifejezést írtam be a keresőbe, az alábbi képet dobta ki a rendszer:

A képhez kapcsolt információ szerint a fotó 1940. március 1-jén készült Helsinkiben és angol önkéntesek látszanak rajta. A csoportképen, a hátsó sorban (bekereteztem) áll egy figura, akinek vékony arca, az orra és a füle szerintem a későbbi színészre is jellemző. Nem állítom, hogy ő lenne az, de a hasonlóság szembetűnő:

Hatalmas kincsesbánya ez az archívum (SA-kuva) nincs kizárva, hogy számos érdekes fotó kerül még elő belőle, csak keresgélni kell. Itt találtam a magyar önkénteseket ábrázoló képeket és a finn horogkereszt használatát példázó fotót is. Köszönet érte a finneknek!

Forrás: SA-kuva

A pénteki döntővel véget ért a Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata, Finnország Magyarországi Nagykövetsége és a Sopianae Ifjúsági Egyesület által szervezett Irány Finnország! Irány Lahti! című tanulmányi vetélkedő.

A több mint négyszáz gyereket megmozgató városi verseny legjobbjai a 2013. május 24-én, a Zsolnay Kulturális Negyedben megrendezett döntőn bizonyíthatták, mennyi mindent tudtak meg a verseny során Finnországról és Lahtiról.

A döntőbe jutott 10 csapat tagjai először egy írásbeli teszt kitöltésekor, majd pedig egy interaktív körverseny során gyűjthettek újabb értékes pontokat.

A versenyt a Pécsi Református Kollégium Gimnáziumának Skyline csapata nyerte, akik augusztusban utaznak Finnországba. A győzteseket Dr. Judit Mäkinen nagylelkű felajánlásának köszönhetően a döntő legfiatalabb versenyzője, a Sisu-díjat elnyerő Simon Dominika is elkísérheti, aki Mecsekaljai Iskola Bánki Donát Utcai Tagiskolájának Haltitunturi csapatában versenyzett.

Végeredmény:

I. Kategória

Skyline Pécsi Református Kollégium ABSZOLÚT I.

Patacsi mafia Janus Pannonius Gimnázium II.

KALEVALA Pécsi KIVISZ III.

Eperke és barátai Apáczai Nevelési Központ Gimnáziuma IV.

Challange accepted Janus Pannonius Gimnázium V.

II. Kategória

STARKOK BVK Bártfa Utcai Intézmény I.

Valtameri MVI Árpád Fejedelem Gimnázium II.

Finnfan ANK 1.sz. Ált.Isk. III.

Finngirls ANK 1.sz. Ált.Isk. IV.

Haltitunturi Mecsekaljai Iskola Bánki Donát Utcai Tagiskola V.

A Múlt-kor blog tegnap a szvasztikáról közölt érdekes képeket. Vagyis a nácik által kisajátított horogkereszt Hitleréket megelőző, nyugati elterjedtségéről. Északon is használták, sőt, kissé elforgatott formájában a mai napig használják a szerencse jelképét.

Forrás: SA-kuva.fi

A közelmúltban közzétett finn, világháborús képek között található a fenti járgány fotója. Azt az információt találtam róla, hogy a propeller hajtotta hójáró nem német, hanem finn. A rajta látható szvasztika a finn légierő és tank hadosztály hivatalos jelképe volt 1918 és 1945 között. Vagyis már a németek előtt alkalmazták a finnek ezt a rajzot.

A szvasztikavadászok napjainkban a finn köztársasági elnök zászlóján fedezhetnek fel valami hasonlót. A sarokban, kék alapon található, arany kereszt tűnik elforgatott, kissé megkurtított horogkeresztnek. Mert tulajdonképp az, csak a finnek nem ragaszkodtak a régi formákhoz, használták ilyen alakban is. A történészek dolga, hogy megítéljék, szerencsét hozott-e nekik ez a jelkép, de az biztos, ők nem voltak nácik.

A finn köztársasági elnök lobogója

Igaz, hogy ez a blog Finnországról szól, de a jelen téma miatt említést érdemel egy másik északi ország, Kanada is. Ott ugyanis Ontario tartományban létezik egy Swastika, vagyis Horogkereszt nevű település. A II. világháború alatt a hivatalos szervek le akarták cserélni a nevet, és stílusosan Winstonra írták volna át. Churchill előtt szerettek volna így jobb fényben feltűnni. Persze, a helyieket nem kérdezték meg erről, akik egyszerűen eltávolították az új táblákat és a régieket helyezték vissza. Kietettek azonban még egy másik táblát is, amin valami olyasmi állt, hogy: „Pokolba Hitlerrel, ezt a nevet mi találtuk ki előbb!”

Források: Wikipedia, SA-kuva