A finnek szeretik a betűket. Személyes tapasztalatom, hogy rengeteget olvasnak, meglepően sok itt a könyvesbolt és az antikvárium. Jyväskylä-ben mindezeken felül minden tavasszal van egy vásár a városi könyvtárban, ahol helyi és környékbeli antikváriusok kínálják az árujukat. Itt botlottam bele a Tuntematon maa című mesekönyvbe, amelynek szerzőjeként a György Jánosi név szerepelt. Nem teketóriáztam sokat, öt papírpoharas kávé áráért megvettem.

A szerző nem lett Janosi, ott az ékezet, még, ha nem is pirossal, hanem fehérrel

A mesekönyv eredetije Seholsincsország címmel jelent meg 1935-ben Magyarországon, s két évvel később a Gummerus Kiadónak köszönhetően már Finnországban is olvasható volt a Tuntematon maa. (A magyar kiadás borítóján Seholsincs ország a cím, a finn kiadásban eredeti címként Seholsincs-ország szerepel, míg a szerző több újságcikkben így írja: Seholsincsország.) A kötetben tizennégy, pár oldalas mese található, amelyet Jánosi György, református lelkész írt. A kedves és kifejező rajzokat Nemes Török János készítette, a fordításért a szép nevű Helmi Helminen (helmi = gyöngy) volt a felelős. Gyorsan utánanéztem a neten az alkotóknak, mert korábban egyikük nevét sem hallottam.

Idős házaspár és az ő reménységük

Jánosi György Beregszászon született 1889-ben, szegény családban. Édesapja korán meghalt, így anyja egyedül nevelte kilenc testvérével együtt. Jánosi György jó tanuló volt, sikerült gimnáziumba mennie, de a tanulás mellett dolgoznia kellett. Nyaranta napszámosként keresett némi pénz, vagyis nem unatkozhatott sokat a vakációk alatt. Tanulmányainak befejezése után előbb református segédlelkész, majd lelkész lett. 1914-ben megnősült, az évek során négy gyermeke született.

Két szegény rászoruló gyerek fut valahová

Az I. világháborúban Jánosi György tábori lelkészként vett részt, majd a Tolna megyei Váraljára került, ahol az 1954-es kényszernyugdíjazásáig szolgált. A közösség életében tevékenyen vett részt, számos újságcikket, elbeszélést, verset jelentetett meg különféle lapokban. A kommunizmust megvetette, de egészen sokáig sikerült elkerülnie a felelősségre vonást, végül mégis akkorát hibázott, ami miatt öt hónapig az ÁVH-nál „vendégeskedett”. 1953 márciusában, amikor Sztálin meghalt, a református templomról bevonatta az oda már kitett gyászlobogót. A zászlótlanítás márciustól augusztusig terjedő fogságot jelentett számra, majd 1954 januárjában kénytelen volt nyugdíjba vonulni. 1966-ban Szekszárdon hunyt el 77 éves korában.

Hatalmasságok és apróságok

A rajzoló, Nemes Török János születési évszáma az interneten általam talált helyeken kérdőjelesen szerepel, vagyis feltehetően 1900-ban született. A grafikus, karikaturista első rajzai a Fidibusz című szatirikus folyóiratban láttak napvilágot 1919-ben, majd haláláig, 1980-ig rengeteg lapban publikált. Többek között a Ludas Matyi és a Füles is igénybe vette tehetségét. A Seholsincsországban minden mese címe felett van egy rajza, és néhány meséhez egész oldalas illusztrációt is készített.

Egy tojás mind felett

A Tamperében, 1905-ben született Helmi Helminen Helsinkiben járt egyetemre, történelem szakra. Több néprajzi gyűjtőkörúton vett részt a ma már Oroszországhoz tartozó Karjalában, de járt Észtországban és Magyarországon is. 1948-71 között a Helsinki Városi Múzeum igazgatója volt. A helyi könyvtárban utánanéztem, két magyar műfordítása kölcsönözhető, méghozzá Kodolányi János: Feketevíz és Jókai Mór: Az új földesúr című munkája. Helmi Helminen 1976-ban hunyt el.

Varázsolj nekünk valami szépet!

A Seholsincsország az első könyv, ami egykor magyarul született meg, én azonban egy másik nyelven olvastam. Jó lenne egyszer az eredetibe is belenézni, kíváncsi vagyok, hogy mindent jól értettem-e és arra is, hogy a fordító hogyan oldotta meg a két nyelv kifejezései közötti eltéréseket. Amikor először belelapoztam, még nem vettem észre, csak otthon lettem rá figyelmes, hogy egy száraz, töredezett, négylevelű lóherét is rejt a könyv. Ki tudja, mióta pihent már a lapok között és ki tette oda? Nem vagyok babonás, de benne hagytam, hátha egyszer szerencsét hoz valakinek.

A képek a könyv rajzai plusz a lóhere. A fotókat én készítettem, és ez meg is látszik.

Az északiakat – köztük a finneket –, visszahúzódó, introvertált népeknek tartják. Ezért is érdekes, hogy kilencvenöt évvel ezelőtt egy csapat meztelen nő, férfi és gyerek került a nagy címletű finn papírpénzekre.

Távolban egy gőzhajó. Kép: setelit.com

II. Sándor, orosz cár 1860. április 4-én írta alá azt a dokumentumot, amely megengedte a finneknek, hogy a birodalmon belül saját pénzt hozzanak létre. A rubel a Krími háborúnak köszönhetően elvesztette stabilitását, így ezt az alkalmat használták ki a finnek a saját valuta létrehozására. A cár belement a játékba, de természetesen ezt a saját nyereségét szem előtt tartva tette. A rubel és a finn pénzegység egymáshoz viszonyított árfolyamát rögzítették, méghozzá 1:4 arányban. Az átváltás során remekül tudtak nyerészkedni az orosz urak. Hiába, velük csak így lehet üzletelni!

Negyed rubel, azaz egy finn márka. Kép: kerailyraha.fi

A finnek szerették volna, ha az új pénz bevezetését mindenki szívügyének tekinti az országban, ezért kiváló marketingfogásként megpályáztatták a nevét. Jöttek is az érdekesebbnél érdekesebb ötletek, felmerült például az orava (mókus) vagy az omena (alma) elnevezés is. A váltópénzt muru (morzsa) vagy rahtu (szemernyi, szikrányi) néven illették volna a kreatív elmék. Végül a márka és penni szavak győzedelmeskedtek. A márka középkori nemesfém mértékegység volt, és a penni eredete is hasonló, bár többen vitatkoznak a származásán.

A háttérben termelnek a gyárak. Kép: setelit.com

Nekem személy szerint az orava (mókus) név tetszik, amely nem is olyan légből kapott cukiskodás, mint amilyennek látszik. A régi időkben ugyanis szegény mókusok bőre volt finn földön a kereskedelmet megkönnyítő, közvetítő áru. Valahol olvastam, hogy a középkorban egy tehén ára 100 mókus bőre volt. Igaz, az információ forrására már nem emlékszem, de nem tartom elképzelhetetlennek ezt a számot. Nem mellesleg a finn raha (pénz) szó eredetileg azt jelentette: mókusbőr. Megérdemelték volna tehát szerencsétlen, nyúzott rágcsálók, hogy így tisztelegjenek a közgazdaság oltárán hozott áldozatuk előtt.

Az ő bőrére ment a vásár. Kép: pixabay.com

A mókusok szerencséjére a finnek tehát 1860-tól márkával fizettek, s ezt a jó szokásukat megtartották az 1917-ben kivívott függetlenségük után is. Az addig használt érméiket és bankóikat nemzeti szimbólumaikkal díszítették, néhány nevezetes épületükkel, és természeti képekkel elegyítve. 1922-ben azonban új papírpénzeket vezettek be, amelyeket – a korábbi sorozatot is jegyző –, Eliel Saarinen (1873-1950) tervezett meg. A Helsinkiben található vasúti pályaudvar épületét is megálmodó Saarinen azonban úgy tűnik, nem szerette önmagát ismételni, így valami egészen újszerű dologgal állt elő. Aktokkal dobta fel kicsit az unalmas bankjegyeket.

A parasztoknak sincs ruhája. Kép: setelit.com

Az első megdöbbenést néhány kritikus újságcikk követte, majd a botrány lassan a semmibe veszett. A finnek gyorsan megszokták a csupasz fenekek és mellek látványát, különben is, a szaunákban láttak eleget belőlük. Feltehetően jobban érdekelte őket, hogy mennyi vodkát kapnak a pénzükért, mint a művész és az erkölcscsőszök vitája.

Lépjünk a fénybe! (Miért hurcolják azt a kígyót a gyerekek?) Kép: finntimo.com

A meztelen sorozat végül egészen sokáig, 1955-ig forgott közkézen, igaz, a világháború után változtattak rajta néhány dolgot, például a színét. A legfurcsább beavatkozás azonban egy műtét volt, közvetlenül a háborút követően. Ekkor Finnországban is elszabadult az infláció, amelyet felezéssel igyekezett az állam kordában tartani. Szó szerint erről volt szó, ugyanis a nagy címletű bankjegyeket egyszerűen meg kellett felezni, az egyik feléért vásároltak, a másik felét kötelező kölcsönként felajánlották az ország újjáépítésre. Ez az intézkedés természetesen nagyobb elégedetlenséggel járt, mint a pucér alakok megjelenése, de a kötelességtudó finnek ezúttal sem zúgolódtak sokáig. A kényszerű kölcsönre az állam még 2% kamatot is adott, habár ezzel a nép nem sokra ment, hiszen az infláció a felezés ellenére jócskán meghaladta a kamat mértékét. (Az állam 1949-ben fizette vissza a kölcsönt a nevetségesen alacsony kamattal együtt. Itt nem a „nevetségesen alacsony” a figyelemreméltó, hanem a „fizette vissza”.)

Én elmentem a vásárba fél pénzzel. Kép: kerailyraha.fi

Magyarországon ebben az időben hiperinfláció tombolt, amit a pengőt váltó forint bevezetése állított meg. Külön érdekesség, hogy a finneknek ehhez is volt közük. Az új forintot ugyanis Franciaországból és Finnországból beszerzett papírra nyomtatták. De, ez már egy másik történet.

Negyvenhat évvel ezelőtt számolt be a közép-finnországi Jyväskylä-ben megjelenő, Keskisuomalainen című, regionális napilap arról, hogy idegen létformák próbálták felvenni a kapcsolatot az emberiséggel. Vendégeink azonban valamit nagyon elszámolhattak, mert az ENSZ illetékesei vagy a nagyhatalmak politikusai helyett finn favágókkal igyekeztek barátkozni. Csaknem ráfizettek erre a tévedésükre.

Csalóka harmónia. Egy ilyen fagyos rengetegben földi farkasokkal sem szívesen találkoznék, nemhogy űrutazókkal. A fotó illusztráció. Kép: Pixabay

1971. február 5-én, a Kinnula településhez csatolt Kangaskylä falut körülvevő erdőben két fiatal favágó dolgozott. Ahogyan az Mauno Ihanti újságíró tényfeltáró riportjából kiderült, a huszonegy éves Petter Aliranta és a tizennyolc éves Esko Juhani Sneck már reggel óta kint volt a rengetegben. Februárban arrafelé még eléggé hideg van és a nap is korán nyugovóra tér. Délután három óra körül kezdett szürkülni, ezért az erdei munkások már a szerszámaikat tisztogatták és hazatérni készültek, amikor valami szokatlanra lettek figyelmesek.

A fák lombjai felett feltűnt egy repülő szerkezet, amely hangtalanul ereszkedett alá, épp hőseink elé, az általuk kemény munkával létrehozott tisztásra. A klasszikus repülőcsészealj osztályba sorolható jármű négy, vékony lábra támaszkodva landolt, körülbelül tizenöt méterre a kővé dermedt melósoktól. Pár pillanat múlva megnyílt a szerkezet alja és egy fura figura lebegett ki rajta.

Rekonstrukciós rajz a látogató és járműve méreteiről, megjelenéséről. Kép: cryptopia.us

Az egy méternél alacsonyabb látogató szkafanderben volt, így később a két szemtanú nem tudta pontosan megmondani, hogy élőlény vagy robot lépdelt-e feléjük a búvárruhaszerű, zöld öltözetben. Azt mindketten megerősítették, hogy habár lábnyomott hagyott a hóban, de nem süllyedt abba bele. Szintén megegyezett a leírásuk arról, hogy az űrutazónak nem voltak ujjai. Vagy legalábbis nem ötujjas kesztyűt viselt.

Miközben a legbátrabb, bár nem túl elővigyázatos izé a havon lassan közeledett az emberekhez, azok észrevették, hogy az UFO ablakaiból három másik izé lesi a fejleményeket. Petter Aliranta eszmélt először a bénultságból és ösztönösen berántotta az épp a kezében lévő motoros fűrészt, ami nagy robajjal kapcsolt teljes fordulatszámra. Az ufonauta szerencsére helyesen értelmezte a kialakult kultúraközi helyzetet és a kommunikáció megkísérlése helyett a menekülés nem épp dicsőséges, de praktikus taktikáját választotta.

Veszélyes élőlények a finn erdőben. A fotó illusztráció. Kép: yle.fi

Embereink a megfutamodást látva felbátorodtak és a betolakodó felé vetették magukat. Az üldözést erősen lelassította a motoros fűrész, amit Aliranta el is ejtett a nagy rohanás közepette. Az űrlény eközben visszaért járműve alá és lebegve próbált ismét bejutni az alsó ajtón. Csaknem sikerült is neki mindez, de egy utolsó nekirugaszkodással Aliranta elérte és megragadta a távozni készülő egyik lábát. A csúcstechnológia azonban ezúttal legyőzte a nyers erőszakot, mert Aliranta egy égető érzés miatt kénytelen volt elengedni zsákmányát. A jármű kijárata becsukódott és diszkrét duruzsolással, fényjelenség nélkül felemelkedve távozott a végtelenbe és tovább.

A két favágó úgy ítélte meg, hogy az egész incidens nem tartott tovább három percnél, de utána iszonyatos fáradtság lett rajtuk úrrá, nehezükre esett a mozgás. Aliranta kezén égési sérülések voltak és a hóban is látszott az UFO négy lábának nyoma, sőt, a leszállóhely környékén olvadást tapasztaltak.

Hőseink még pihegtek egy órácskát az erdőben és csak utána érezték annyira erősnek magukat, hogy hazatérjenek. Otthon csupán a családtagjaiknak mesélték el a történteket, így a helyi pletykapostának kellett másfél hónap, mire a kinnulai származású újságíró, Mauno Ihanti fülébe jutott a hír. Akkoriban hatalmas médiavisszhangot kapott az ügy, több finnországi ufó-kutató szentelt neki hosszabb-rövidebb tanulmányt. A szenzáció hullámai rövidesen átcsaptak az országhatárokon, a téma iránt érdeklődők világszerte képesek voltak heves vitákat folytatni a legapróbb részletekről. A kinnulai eseménynek még magyar nyelvű ismertetőjére is ráakadtam az interneten.

Kiszínezett történethez kiszínezett rajz illik. Itt jól látszik a zöld szín dominanciája. Kép: YouTube

Sajnos azonban van néhány olyan körülmény, ami erősen megkérdőjelezi a történet valóságtartalmát. Az egyik épp az azóta elhunyt újságíró, Mauno Ihanti, akit a rá emlékezők élénk fantáziával megáldott, színes személyiségnek írnak le. Az eset kisebb logikai buktatóin túl azonban az igazság elleni legfőbb érv az, hogy a tényfeltáró riportot a Keskisuomalainen című lap 1971. április 1-jén közölte.

Az idei nőnapra jelent meg a finnek kedvenc ékszergyártójának legújabb kollekciója, amelynek húzódarabján egy földre köpő lány látható. A Kalevala Koru cég vándorkiállítása pár napja nyitott meg Jyväskylä-ben, ahol a saját szememmel láthattam a becses ékszer egy példányát.

Köpő kislány (Sylkevä tyttö) – Kép: Kelevala Koru

A hagyományok tisztelete és az állandó megújulás egyszerre jellemzi az idén 80 éves Kalevala Korut. A finn, népi eposz, a Kalevala vad világa ugyanúgy felfedezhető munkáikban, mint a jelenkori lázadás szelleme. Az ékszereket kizárólag Finnországban állítják elő, így a távol-keleti munka hanyagolása miatt az áruk eléggé borsos. Mindezek ellenére a legtöbb finn háztartásban akad néhány Kalevala Koru ékszer, amelynek értékét a nemzeti büszkeség és a családi legendák is növelik.

Börje Rajalin által az 1960-as években tervezett nyaklánc. Az ezüst és aranyozott ezüst csillogását harmonikusan egészíti ki a finnországi spektrolit visszafogott fénye. (Nem sok értelme van ennek a mondatnak, de legalább költői.) – Kép: Anneli Hemmilä-Nurmi

A gyár alapításának története 1935-re nyúlik vissza, amikor Finnországban a Kalevala századik évét ünnepelték. Az ünnepségek alkalmával a hölgyek és urak mindenhol estélyi ruhában és frakkban jelentek meg, úri módon éltették a népi kultúrát. Egyetlen kivétel volt csak, Elsa Heporauta írónő, aki következetesen népviseletben ment a fogadásokra. Az európai műveltséggel rendelkező – Magyarországon is járt – asszony ekkor határozta el, hogy valamit tesz a kalevalai örökség hétköznapivá tételéért, mai frázissal élve: „Kicsavarja az elit kezéből és visszaadja a népnek.” Első lépésként egy szobor felállítását tűzte ki célul, amely a Kalevala verseit életben tartó nőknek állít emléket. A szobor témája Louhi lett, aki a Kalevalában az északi népet vezérlő nő, mondhatni, az „északi boszorkány” volt.

Elsa Heporauta (1883-1960) és a megvalósult Louhi szobor – Kép: Kalevalaisten Naisten Liitto

Az adakozás az első fellángolás után – ahogyan az ilyenkor lenni szokott – gyorsan megrekedt, így Elsa Heporautának gyorsan ki kellett találnia valamit. Az ügy felkarolásnak érdekében létrehozott Kalevalai Nők Szövetsége elkezdett ékszereket gyártani bronzból és ezüstből. Az ékszerek mintájául a Kalevala versek keletkezésének idejéből származó régészeti leletek szolgáltak. Az üzlet beindult, annyira, hogy érdemes volt saját vállalatot létrehozni 1937-ben, amely a finnesen egyszerű Kalevala Koru (Kalevala Ékszer) nevet kapta.

Mindkét csat eredetijét finn földből ásták ki a régészek. A kisebbik csat a keresztes hadjáratok, a nagyobbik a népvándorlás korából származó lelet alapján készült. – Kép: Anneli Hemmilä-Nurmi

Napjainkban aranyból is készülnek termékek, de a kezdetekkor használt fát manapság már nem tartják elég sikkesnek. Fa dísztárgyak is láthatók azonban a jyväskylä-i kiállításon. A gyümölcsöstálak, kupák külön érdekessége, hogy azokat a háborúban megsérült, más, nehéz munkát nem bíró veteránok alkották. Gyűjtők körében manapság ezeknek csaknem akkora értékük van, mint az ékszereknek.

Väinämöinen, a Kalevala főalakja muzsikál – kantelén játszik – ezen a faragványon –

Kép: Anneli Hemmilä-Nurmi

A Finn Kézműves Múzeumban (Jyväskylä, Kauppakatu 25.) 2017. május 7-ig megtekinthető kiállításra érdemes ellátogatnia a finnországi magyaroknak és mindeninek, aki ekkortájt vendégeskedik az országban. A bámészkodáson túl lehetőség nyílik kipróbálni az ékszerkészítők munkáját is. Én két kis fogó segítségével igyekeztem láncszemeket összefűzni, de bal kezeimnek köszönhetően ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Kisebbik fiamnak pedig nagyon tetszett a VR szemüveg, hiszen azt feltéve ott állhatott a műhelyben. Feltételezhetően őt a virtuális valóság foglalkoztatta inkább, nem a szorgosan dolgozó ékszerészek munkája.

Csupa ezüst, csupa arany, csupa finn. Hangulatkép a kiállításról – Kép: Anneli Hemmilä-Nurmi

Legfrissebb kollekciójával a Kalevala Koru az anarchista hajlamú, öntudatos, de egyben játékos finn nők igényeit igyekszik kiszolgálni. A gyár főtervezője, Kirsti Doukas készítette a köpő kislányt ábrázoló medált Kim Simonsson, finn képzőművész azonos címet viselő szobra alapján. Még nem tudni, mennyire lesz népszerű a vadóc lánykát megjelenítő ékszer, de a média figyelmét ismét sikerült felkelteni. Marketingértékét tekintve tehát valódi világsiker.

A medál és az eredeti szobor – Kép: Kalevara Koru

Kedden hozta a Mikulás a kisebbik fiamnak. Az még csak hagyján, hogy csokiból van, de az tuti, hogy akik készítették, nem ismerik az eurókat.

(A fotó saját.)

Ez a kéteurós érme egyszínű, nem foglalkoztak a két különböző fém megjelenítésével. A másik oldalon pedig a finn eurón röpülő ludak és egy tavacska elnagyolt képe található. Csakhogy azok a szegény libák nem a finn kéteuróson, hanem a finn egy euróson röpködnek! Pancserek!

(Az lehet, hogy kínai? Mert akkor nem hagyom, hogy megegye.)

Összehasonlításul itt vannak a finn eurósok.

(Fotók: SNY)

Vannak országok, ahol elefántok festenek, máshol majmok, esetleg cuki cicák. A finneknek medve jutott. Juuso, a 483 kilós, lomha, kissé bamba, kortárs festőművész.

(Fotó: Aamulehti, E. A.) 

Joonas Berghäll és Mika Hotakainen 2010-ben készített egy dokumentumfilmet a finn férfiakról. A Miesten vuoro című alkotás magyarul a Férfiak a szaunában címet kapta. A filmben férfiak mesélik el megható vagy vicces, örömteli vagy tragikus történetüket. Mindezt finnekhez méltó módon a szaunában teszik. Mintegy megtisztulva testileg, lelkileg is.

Ebben a filmben tűnik fel az idősödő Sulo Karjalainen, aki befogadott és felnevelt egy elárvult medvebocsot. A kis bocs a Juuso nevet kapta és a filmnek köszönhetően hatalmas népszerűségre tett szert Finnországban. A ma már Kuusamóban, a nagyvadaknak fenntartott állatotthonban élő Juuso valódi óriás lett. A tohonya mackó az állatotthon fenntartását is segíti, ismertségét kihasználva különféle termékeket reklámozó filmekben tűnt fel az évek során. Gondozói Juuso kíváncsiságára építve úgy döntöttek, hogy a festészet területére is bevezetik.

Sulo Karjalainen, Juuso és Pasi Jäntti, állatgondozó (Fotó: Kuusamon Suurpetokeskus) 

Juuso egy kis gyümölcs kedvéért könnyedén feldobja hatalmas testét egy festékkel összekent asztalra, ahol jókedvűen fetreng egy kicsit. Az így összekent kartont, papírlapot aztán hitelesíti az állatotthon és értékesíti a medvefestészet rajongóinak. A befolyt összeg Juuso és lakótársai kényelmét szolgálja. Az alkotás folyamata ezen a videón követhető nyomon.

A medveviszonylatban remekműveknek számító mázolmányok lenyűgözték a műértő közönséget. A festményvásár után 8000 euró került az állatotthon számlájára. A megkérdezett vásárlók elmondták, hogy főleg a medvemancsok voltak rájuk nagy hatással, de a színek kavalkádja is elbűvölte őket. Íme, három medvetalp műremek:

(Fotók: Kuusamon Suurpetokeskus, Pasi Jäntti) 

Végezetül itt a Miesten vuoro című filmből Sulo Karjalainen és Juuso epizódja. (Angol felirattal.) A szaunában üldögélő Sulo maga is kicsit medveszerű. Engem Juuso belépője (2:57) fogott meg, ahogy feltűnik a semmiből és belenéz a kamerába. Azon mindig mosolyognom kell, ahogyan Sulo magyaráz Juusónak, és végtelen nyugalommal kommentálja, hogy a kis drága monstrum tönkreteszi a kerti bútort.

A Tamperében található Kaleva templom a kedvenc modern, finn templomom. Már sokat olvastam róla, volt sok képeslapom is, ami ezt ábrázolta, de a közelmúltban személyesen is megcsodálhattam. Megosztó épület, aki nem kedveli a „szocreált” annak nem tetszik, de abban mindenki egyetért, hogy elképesztő alkotás.

A következő képen látszik, hogy a templomot egy lakótelep közepén emelkedő, kis dombra építették. A lakótelepi házak eltörpülnek mellette. Az előtte rozsdásodó absztrakt szobor tulajdonképpen egy Kalevala emlékmű. A 4,5 méter magas, Terho Sakki által tervezett művet 1973-ban állították fel. A címe: Az első versszak. A Kalevala első versszaka a világ teremtéséről szól. Ugyanabban a parkban, egymás közelében áll a finn ősvallást jelképező szobor és a keresztény templom.

Az 1966-ban, Reima Pietilä tervei alapján elkészült Kaleva templom külseje is monumentális, de a belső tere az igazán lélegzetelállító. A csúszózsaluzással emelt betonfalak 36 ezer légköbmétert ölelnek körbe. Senki se kérdezze meg, hogyan fűtik ki! A templom berendezése fenyőből készült, az oltárszobor pedig egy „megrepedt nádszál”.

A bejárat mellett, a turistáknak szóló ismertetők között volt magyar nyelvű is! Ebből tudtam meg, hogy a templom építkezését a magyarul jól beszélő, Paavo Viljanen (1904-1972), lutheránus esperes irányította. Úgy tűnik, hogy az egykori építtető halála után is kedvelik itt a magyarokat, ha már gondolnak rájuk egy magyar nyelvű ismertető kinyomtatásával. Igaz, Tamperében élénk a finn-magyar egyesületi élet, így valójában nem is meglepő ennek a kétoldalas tájékoztatónak a léte.

(A fotók saját művek.)

Vannak rossz dolgok is Finnországban. Itt sincs kolbászból a kerítés, télen hideg van és sötét, nyáron hideg van és éjjel is világos. Húsvétkor pedig mämmit esznek.

Fotó: yle.fi

Én szeretek itt élni. A hideg nem zavar, sőt, jobban bírom, mint a kánikulát. A fényviszonyok nincsenek nagy hatással rám, talán csak annyira, hogy napsütésben jobban alszom. A mämmi viszont még nekem is sok (sokk) volt. Bármivel próbáltam elnyomni az ízét, nem tudtam megenni.

Ezt a hagyományos, ünnepi édességet magyarul finn, húsvéti pudingnak is nevezik, ami rendkívül megtévesztő. Igaz, hogy finn és húsvéti, de az általunk ismert pudinghoz semmi köze. Sem ízben, sem állagban nem hasonlít rá. Feltehetően évszázadokkal ezelőtt a rideg éghajlaton lakók abból készítettek maguknak édességet, ami a kezük ügyébe akadt. Szegény ember vízzel főz. Szó szerint.

A mämmi fő alapanyaga a rozsliszt és a rozsmaláta. Ezeket melasszal ízesítik és vízzel keverik el. Manapság tesznek bele különféle fűszereket, például gyakran narancshéjat is. Úgy tűnik, másképp még a finnek sem tudják legyűrni. Hosszas főzés, sütés és hűtés után tálalják tejjel, vaníliaszósszal vagy bármivel, ami szemre mutatós és erős íze van.

Fotó: Wikipedia

Kisebbik fiam az iskolai napközi főzős szakkörében mämmi fagylaltot készített. Egy keveset evett is belőle, de nem vitte túlzásba. Ismerek olyanokat, akik a mämmit kenyérre kenik. Rozskenyérre. Ez annyira rozs, hogy már jó.

A közfelfogás ellenére a finneknek van humorérzéke, de, ahogyan régebben írtam is, ez eléggé sajátos. Öniróniájuk fejlett, a biztos. Bizonyíték erre egy kétkockás képregény (kép egyperces) amit a helyi újságban (Suur-Jyäskylän Lehti) találtam a minap. Ez a kis remekmű egyszerre szól a finnekről és a bevándorlókról. Legfőképp pedig a mämmiról. Talán megérhetjük belőle, hogy miért hagyta el önként olyan sok bevándorló ezt a gyönyörű országot.

– Kér mämmit? Most kedvező az ára.

– Köszönöm, nem - Más kultúra!!!

– Különben is, ez olyan, amit ingyen is találok az út szélén…

„Fej vagy írás?” – hangzik el a kérdés, amikor pénzfeldobással igyekeznek valakik valamit eldönteni. Gyerekként nem értettem ezt a mondatot, sokáig ugyanolyan badarságnak gondoltam, mint beteg embernek azt mondani tüsszentéskor, hogy: „Egészségedre!” Később aztán feltárult előttem az illemszabályok és a szerencsejátékok bonyolult világa, így nem csodálkozok már semmin, csak elfogadom a szokásokat. Most pedig, amikor az én profilom is érmére került, már büszkén mondhatom, hogy én vagyok a fej. Ez meg itt egy komolytalan írás. (Sokak szerint a számérték a fej, a jelkép az írás. Csakhogy itt nincs számérték, csupán a fejem.)

Finnországban is van Csodák Palotája, amit Heurekának neveznek. Vantaa városban található, Tikkurila városrészben. Helsinki pár perc vonatút, így a fővárosból, de az ország más részeiből egyaránt érkeznek ide családok, iskolai osztályok. Egy hete mi is felkerekedtünk, hogy immár második alkalommal rácsodálkozzunk az itt kiállított furcsaságokra.

Saját kép, még 2012-ből

A rengeteg fizikai kísérlet, téli sportokat szimuláló gép, közlekedésbiztonsági és orvosi ismereteket adó játék mellett van itt patkánykosárlabda és planetárium is. Előbbi pontosan az, ami a neve, vagyis a gondozójuk irányítása mellett kosárlabdázó patkányok mérkőzése. Utóbbi pedig Európa egyik legmodernebb planetáriuma, amelyben lélegzetelállító filmeken ámulhatnak a kicsik és nagyok.

Nekem nagyon tetszett a Planetáriumon kívüli bolygóbemutató, ahol egy gömb volt felfüggesztve a plafonra. Valahogyan erre a gömbre rávetítették a bolygókat, de úgy, hogy közben azok forogtak. Számítógéppel lehetett vezérelni, hogy melyik égitestet szeretnénk látni. A Föld esetében még a szelek, a tengeráramlások irányát is tanulmányozni lehetett.

Saját kép, még 2012-ből

Mindennél jobban élveztem azonban azt, hogy rákerülhettem egy érmére. A pénzverde kiállításán ugyanis nem csak a pénz kialakulásáról, elkészítéséről lehetett információkat olvasni, hanem egy szerkezet segítségével önmagunkat ábrázoló érmét is megalkothattunk. Ahogy az alábbi kis videóban látható, előbb egy fényképet lőttünk magunkról. A belépőjegyként szolgáló karkötőn van egy kód, ezt kellett beolvastatni a masinával. Ellenőrizhettük a gépen, hogy tetszünk-e magunknak, majd a kép jóváhagyása után mehettünk is a gravírozást elindítani. Egy monitoron megfigyelhető, ahogyan ráégünk az előlapra.

A forrón előkerülő érmén kívül még egy ajándékot kapunk a cégtől. A már említett karkötőn ott egy internetes cím, ahol a személyes kódunk megadása után elmenthetjük a saját érménk virtuális, díszcsomagolásos változatát. (Ilyen dobozka nem jár az érméhez, ez csak poén.) A képet aztán küldözgethetjük büszkén az otthoniaknak a neten. Vagy feltehetjük a személyes blogunkra.

Szép, de miért a fülem a hangsúlyos az érmén?

A hatékony erdőgazdálkodás és a balesetveszélyes, odvas, városi fák kivágása miatt odúhiány alakult ki Finnországban. A madarak egyre kevesebb olyan fát találnak, amelyben fészket építhetnek maguknak. A finn közszolgálati műsorszolgáltató március elején indította el kampányát, amelynek célja, hogy 2017 májusára egymillió fészekodú kerüljön ki Finnország fáira.

Finnország jövőre, 2017-ben lesz száz éves. A madárlakáshiány megoldására törekvő közszolgálati rádió és televízió szerint most kell lépni ahhoz, hogy az ünnepi évben ne maradjanak a finnek madárdal nélkül. A következő száz évről nem is beszélve.

A szervezők arra is rájöttek, hogy azokra az odúkra figyelnek, vigyáznak igazán az emberek, amelyet saját maguk készítettek, helyeztek ki. Vagyis nem központilag gyártanak le egymillió madárlakot és pakolnak fel a fákra darus kocsik segítségével, hanem mindenkit barkácsolásra és egy kis létramászásra ösztönöznek. Igényes honlap készült minderről, gyakorlati tanácsokat adva az építéshez. Még egy térkép is felkerült az oldalra, ahol nyomon követhető, országszerte hol és mennyi odú létesült. A bejegyzésem megírásakor már 192 ezer darabnál tartott a számláló. Hamar meglesz az egymillió.

Az odúkészítésről egy rövid ismertetőt is forgattak, akciófilm stílusban. Van itt dinamikus zene, robbanás, szikrák, füst. Kissé karikatúraszerű, de érdekes.

A honlapon található másik videó a kampány első két madárodújának elkészítését mutatja be. Ezeket nem más, mint a finn köztársasági elnök, Sauli Niinistö és felesége, Jenni Haukio rakta össze, méghozzá egymással versenyezve. Erre a megmérettetésre tényleg elmondható, hogy nem a győzelem, a részvétel volt a fontos. Az elnök félrecsapott bojtú sapkája miatt azoknak is érdemes megnézni a rövid videót, akik nem tudnak finnül.

 Úgy gondolom, jó madárnak lenni Finnországban.

 Forrás és fotó: Yle / Juha Laaksonen