Történelmi jelentőségű találkozó zajlott 1905. év végén a finnországi Tamperében. Az itteni munkásszövetség székházában futott össze ugyanis először a későbbi Szovjetunió két vezére, Lenin és Sztálin. A rövid eszmecsere emlékére a jó finnek már 1946-ban múzeumot alapítottak, amely 2014 óta megújult tárlattal csalogatja a vendégeit. Itt jártunk a hétvégén.

A II. világháború végén a finnek megtetettek mindent, hogy normalizálják a viszonyukat a nagy szomszéddal, de ne kelljen teljesen átvenni az ottani politikai berendezkedést. Ennek az ügynek az előmozdítására született meg a Lenin múzeum ötlete, ha már Lenin náluk bujkált a cári rendőrség elől. A megvalósítást segítette, hogy a szomszéd aktuális diktátorának, Sztálinnak is hízelegni lehetett ezzel, aki örömmel üdvözölte a finnek gesztusát.

Sztálin jelenleg viaszbábuként figyeli a látogatókat. Gyakorlott pszichopataként jóságos tekintettel tűri a sok szelvizős, vihogó turistát, akiket képzeletben már rég a Gulágra küldött. Háta mögött az ablakra ragasztott matricán Moszkva épületei magasodnak.

Már az utcán is emléktáblák és domborművek hirdetik, hogy az adott helyen történelmet írtak. Egykor koszorúzások is zajlottak a falak mentén és ez még mindig jobb, mintha kivégzések zajlottak volna. Ez a finn politika igazi diadala. Előszeretettel hozták ide a magas rangú, szovjet vendégeket nézelődni. Járt itt Hruscsov, Brezsnyev, de még Gagarin is.

Napjainkban a kiállítás szervezői már kissé poénra veszik az egykor véresen komoly diplomáciai randihelyszínt. A ruhatárban a táskák megőrzésére rendszeresített, zárható ládikók ajtaján ugyanis finn és szovjet-orosz személyiségek arca és neve is helyet kapott. Én Mannerheimbe tettem a hátizsákomat, a fiam Gagarint választotta, a feleségem Brezsnyevet favorizálta.

Az emlékfényképet készítőket Lenin egy motorkerékpár oldalkocsijában ülve várja. Viaszfigurája sürgetően tekint a tétovázó turistákra, mintha azt kérdezné: „Indulhatunk már végre a forradalomba?” Feltehetően mindenki jobban járt volna, ha marad migránsként Tamperében. Mintegy mellesleg, a motorkerékpárhoz közel, a parkettán egy piros pötty jelezte, hogy azon a helyen került először közel egymáshoz Vlagyimir Iljics és Joszif Visszarionovics.

Lenin elvtárs több festményen, faliszőnyegen, mozaikon szerepel a falakon, vagy szoborként álldogál a teremben. Megerősödött bennem a gyanú, hogy az egyszeri finnek nem tekintik egyértelműen negatív figurának Lenint. Ő írta ugyanis alá szovjet részről az országnak az Orosz Birodalomból való kiválását jóváhagyó dokumentumot. Igaz, soha nem gondolta komolyan, de engedelmeskedett a történelmi helyzet kényszertő erejének. Mindegy is, megtette és ez sokaknál már épp elég a rokonszenvhez. A képen látható mestermű lakkozott gabonaszemekből és kis kövecskékből formázza meg a bölcs zsarnok portréját.

A másik magyar-finn felfogásbeli különbséget a munkatáborokkal kapcsolatban fedeztem fel. Mi, magyarok, a kommunizmushoz kötjük ezeket a koncentrációs táborokat, míg a finnek megtapasztalhatták, hogy a cári időkben is könnyű volt beutalót nyerni Szibériába. Vagyis orosz nemzeti sajátosságnak tekintik, nem kommunista találmánynak. A távoli, rideg vidéken szenvedőkről egy makett bemutatásával emlékeztek meg a múzeumban. Még így, miniben is vérfagyasztó a látvány, főképp, ha a mínuszokat is hozzáképzeljük.

Felüdülés a Gulág után a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek stílusában berendezett lakást utánzó sarokba érkezni. Érezhető, hogy a kiállítást összeállítók igyekeztek a nyomasztó múltba egy kis nosztalgiát is belekeverni. Arra gondolhattak, hogy a látogatók többsége életkoránál fogva már nem emlékezhet a sztálini időkre, viszont a gyerekkorát szívesen látná, azért pénzt is adna. Így a megújult tárlat már nem csak Leninre koncentrál, hanem némi retró hangulattal a finn baloldalnak és a keleti romantikának is adózik.

Nem maradhatott ki a látványosságok közül Brezsnyev sem. A pangás időszakának vastag szemöldökű hőse ezen a képen az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát írja alá Helsinkiben, 1975-ben. Vajon milyen aranyórát hordhatott a főtitkár? A festő ránézésre is súlyos darabot pingált a csukójára.

A tárlók a finn balosok utóbbi évekbeli munkáját is bemutatják. Az egyik ilyen megmozdulás az EU-ba való belépés elleni kampány volt. Az elkötelezettséget elutasítók féltek attól, hogy magukra haragítják a nagy szomszédot, így többet veszíthetnek a csatlakozással, mint amennyit nyernek vele. Az ország végül az EU tagja lett, de a mai napig folyik a vita. Mostanában a finneket is kellemetlenül érintő, Oroszország elleni kereskedelmi embargó és a NATO csatlakozás ad okot hasonló ellentétre.

Aki Kaurismäki 1989-es kultuszfilmje, a Leningrad Cowboys menni Amerika ikonikus lábbelije is üvegkalickába került a retró szekcióban. A groteszk filmre való utalás ezen a helyen egyáltalán nem meglepő, hiszen olyan hangulata van a múzeumnak, mintha az egész Aki Kaurismäki fejéből pattant volna ki. Pár üveg Koskenkorva vodka felhörpintése után.

A múltból a múzeum bazárjában térhetünk vissza a jelenbe. Ott még meg lehet vásárolni az egész, egykori központi bizottságot hűtőmágnesként, pólóra nyomtatva vagy képeslapon mosolyogva. Levélnehezéknek használható Marx is beszerezhető, sőt, orosz édességek, szovjet pénzérmék és Lada játékautók is várnak az eurónkra. Nincs mese tehát, ha máshol nem is, itt szembesülhetünk azzal, hogy a kommunizmus veszített, a kapitalizmus mindent visz.

(A fényképek saját alkotások.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.