Egy finn nő és a magyar férfiak
2013.04.16. 22:33
Szeretjük azt képzelni, hogy a magyar férfiakról külföldön a lovagias, romantikus, szenvedélyes jelzők jutnak a nők eszébe. A közelmúltban, ebben a blogban, egy hozzászólásban ajánlotta figyelmembe Lilienfeld nevű olvasóm Helena Kangas, finn írónő könyvét. (Az én Magyarországom, Argumentum Kiadó, 2001, fordította: Labádi-Bertényi Gizella) Az 1943-44-ben ösztöndíjasként Magyarországon tartózkodott hölgy alaposan szemügyre vette hazánk fiait. Nem ítélkezett felettük, csak leírta, hogy milyennek látta őket. Nem volt hízelgő típus, az biztos.
Helena Kangas (1913-2008) 1943. áprilisában érkezett újságíró-ösztöndíjasként Budapestre. A magyar állam három finn újságírónak akart akkoriban egy évig ösztöndíjat fizetni, cserében a finnektől Magyarországot népszerűsítő cikkeket vártak. A kikötésük csupán annyi volt, hogy a három újságíróból kettő férfi legyen. Ezt a különös feltételt a finneknek nem sikerült teljesíteniük, mert akkoriban a férfiak arrafelé is a fronton szolgáltak. Ezért egyedül a női újságíró, az akkoriban a Helena Kangas nevet viselő hölgy érkezett hazánkba. Azért ez a fura megfogalmazás tőlem, mert Helena lánykori neve Kulovaara volt, Kangas első férje után lett. Később, második férje nevét vette föl és a Helenát is Leenára változtatta. Így végül a finn irodalmi életben Leena Ilmari néven vált ismerté.
Helena szorgalmasan írta cikkeit, amelyeket a turkui Uusi Aura vasárnaponként jelentetett meg. Találkozott az akkori magyar szellemi élet legjelentősebb képviselőivel Szent-Györgyi Alberttól kezdve Kassák Lajoson át Vikár Béláig, Szabó Lőrincig. Érdekesége ezeknek a cikkeknek, riportoknak mégis az, hogy a hétköznapi emberek is szóhoz jutnak bennük, elénk tárul egy letűnt világ, ami már nekünk is ismeretlen.
A visszafogott, szolid finn nő rendre rácsodálkozik a magyarokra. Érdekesnek tartja a divatot, az ételeket, italokat, az ünnepeket, az emberek egymáshoz való viszonyát. Ő is európai ország szülötte, mégis megdöbben azon, mennyire máshogyan gondolkodnak, élnek, szeretnek nálunk az emberek. A párkapcsolatok kifejezetten izgatják, többet is elemezgetni próbál, bár inkább csak bemutatja ezeket finn olvasóinak.
Külön cikket szentelt a magyar férfiak jellemzésének. Megállapította, hogy a magyar úriemberek sok bókot szórnak a nőkre, de szinte azonnal el is felejtik, amit mondtak, mihelyt elhagyja a szájukat. Hozzáteszi, amikor egy finn férfi azt ígéri, hogy másnap tíz órakor telefonálni fog, akkor abban mindenki biztos lehet, a következő napon, pontban tízkor megszólal a telefon. Ha egy magyar férfi ígéri ezt, akkor csak három nap múlva hív, akkor is délután.
Helena hosszú töprengés után megállapította, hogy a magyar férfiaknak Don Juan komplexusuk van. Ha nem hódítnak, ha nem bizonyítják minden nap és minden nő előtt férfiasságukat, egyszerűen értelmét veszíti az életük. A mennyiségre mennek, nem a minőségre. Erkölcsüket könnyűnek és rugalmasnak ítélte.
Leír egy esetet, ami rendkívül kínosan érintette. Egy közelebbről meg nem nevezett írónál vacsorázott, amikor a házigazda kiküldte fiatal és kedves asszonykáját a konyhába, hogy az megnézze, készen van-e már a sült. Amikor a feleség távozott, a ház ura a vacsora egyetlen vendégét, Helenát simán letámadta és meg akarta csókolni. Az ellenkezés hatására az akció kudarcot vallott, a finn hölgy pedig többet nem fogadott el a meghívást abba a házba.
Helena Kangas szemérmesen elhallgatta támadója nevét, de irodalomtörténeti kutatások feltárták, hogy Szabó Lőrinc különös módszerrel próbált közeledni az északi fiatalasszony felé. A finn újságírónő szeretett volna vele is interjút készíteni, de a költő kijelentette, hogy neki nincs ideje beszélgetni, viszont, ha valami mást együtt csinálnának, akkor kivételt tesz, és akármeddig beszélget a nővel. Nem tudni, hogy az említett vendégség idején ő igyekezett-e csókot lopni, amíg a párja a konyhában serénykedett, de nem tartom lehetetlennek ezek után.
Szabó Lőrinc
Finnországban mindez elképzelhetetlen lett volna akkoriban, mint ahogyan a hitegetések, a bókokba csomagolt hazugságok is. (A hazugság is pofon, csak azt a lélek kapja, nem a test.) Helena Kangas azonban igazán megértő volt, a kulturális különbségeknek tudta be az inzultusokat, az átveréseket. Szerinte ugyanis a tüzes magyar férfiak, amikor udvarolnak, tényleg komolyan gondolnak minden szót. Amikor felvirrad a másnap, akkor nem udvarolnak, vagyis semmi sem igaz már az elhangzottakból. Ugyanis minden csak a maga idejében igaz.
A végkövetkeztetése annyira szép, hogy kénytelen vagyok idézni: „Szívesen elküldeném a finneket Magyarországra, s a magyarokat Finnországba egy kis tanulmányútra. Egyszerűen csak azért, hogy megtanuljanak élni. … Ha a finnek megtanulnák kifejezni mindazt, amit éreznek és gondolnak, a magyarok pedig megtanulnák érezni és gondolni mindazt, amit olyan szeretetre méltóan öntenek szavakba, a mostaninál harmonikusabb emberek lennénk.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
átlagállampolgár 2013.04.18. 06:45:22
theveryonlyme 2013.04.18. 22:57:13
Vejnemöjnen12 2013.04.18. 23:00:11
Meg kellene próbálni, hátha fent vannak a neten az Uusi Aura 1943-44-es számai, talán rá lehetne bukkanni az eredeti cikkre, abban a keresett mondatra. (Igaz, sok esély nincs rá.)
theveryonlyme 2013.04.19. 09:57:47
Qwer 2013.04.27. 10:28:10
ha magyarul megjelent könyvben, akkor finnül is, nem?
a könyv fordítója talán tud segíteni