Háborúzni csúnya dolog, folyik a vér, szakadnak a végtagok, sérülnek a lelkek is jócskán. Finnország a három részletben letudott II. világháborúban a vesztesek oldalán harcolt. A történelem szeszélye voltán – habár területeket veszített –, függetlenségét, társadalmi berendezkedését korlátozottan, de megtarthatta. Magyarországgal ellentétben katonáit illendően meggyászolhatta, veteránjait pedig a mai napig tiszteli.

(Forrás: posti.fi) 

A finn posta idén is megszervezi képeslapküldő akcióját, amely során a még élő, közel 17 ezer veteránnak köszönhetik meg a későbbi nemzedékek tagjai a szabadságot. A háborúban részt vett finn férfiak és nők átlagéletkora napjainkban 93 év. Őket számos veteránszövetség képviseli, akikkel a posta együttműködik a képeslapok célba juttatásakor. A lapokat egy központi címre kell küldeni, ahol átnézik azokat és a veteránszövetségek címlistája alapján egy díszes borítékban eljuttatják egy-egy idős, egykori katonának vagy lottának. (Lotta volt a neve annak a különleges, segítő alakulatnak, ahol a nők szolgáltak.) Tehát az üzenetek nem egy konkrét veteránnak szólnak, hiszen a lapokat véletlenszerűen osztják el. Feladóként elegendő csupán a keresztnevet, esetleg a várost feltüntetni, mert választ senkitől sem lehet elvárni.

A képeslapokat december 6-ig, a finn függetlenség napjáig juttatja el a posta a címzetteknek. Ez a nap idén épp az ország századik születésnapja lesz, vagyis kiemelt jelentőségű ünnep az ország életében. Legkésőbb november 16-ig kell postázni Finnország területéről a lapokat, hogy időben továbbítani tudják azokat. (Külföldről értelemszerűen korábban kell feladni a képeslapokat.)

Leírom a címet, hátha valaki Magyarországról is szeretne küldeni üdvözletet. A veteránok korosztálya még nem igazán tanult angolul, így a lapokat finnül, svédül, esetleg németül érdemes írni. A cím tehát:

Posti Oy
Kortti veteraanille 
PL 7230 
00002 HELSINKI

Vajon a Finnországban szolgált magyar önkéntesek kapnak ilyen köszönő képeslapot?

Természetesen nem az lesz ennek a bejegyzésnek a lényegi mondanivalója, hogy rácsodálkoztam a finn sírkövekre ragasztott horogkeresztekre, de hatásos címet kell választanom, ha olvasókat szeretnék. A közelmúltban egy finn, vidéki temetőben bolyongtam. Örülök, hogy nem vagyok kísértet, s onnan visszatérve megoszthatom fotóimat és gondolataimat a látottakról.

Säynätsalo első lakóházát 1897-ben építették, így az épp csak 120 esztendős, egykori falu temetőjében nincs túl sok régi sírkő. A ma már Jyväskylä-hez tartozó, körülbelül 3000 fős település azért különleges, mert a Päijänne nevű tó egyik szigetére épült. (Igaz, mára már a két szomszédos szigetre is átterjeszkedett.) A Päijännéről annyit érdemes tudni, hogy Finnország második legnagyobb tava, közel kétszer akkora, mint a Balaton. (Finnországban hét olyan tó van, amelyik nagyobb a magyar tengernél.)

Aki még holta után is fel akarja hívni önmagára a figyelmet, annak itt elég, ha nem fekete sírkövet választ. A finn egyszerűség ugyanis a temetői látképben is megnyilvánul. Hatalmas fenyők, gondozott, zöld gyep és sötét márványtömbök jelzik, hogy ez a nép nem szereti túlbonyolítani a dolgokat.

Érdekes megfigyelni, hogy mit tartanak annyira fontosnak a finnek, hogy feltüntetik azt a sírkövön. A néven és évszámokon kívül nem sok dolog tartozik ide, kivéve a haza védelmét. A képen látható fém dombormű férfiak neve mellett szerepelt több helyen, és azt jelzi, hogy az illető harcolt Finnország függetlenségéért. Első ránézésre valamely vár bástyájáról a heti piacot szemlélő idős asszony portréjának véltem a plakettet, de aztán rájöttem, hogy az egy katonát ábrázol, aki a téli, fehér álcázó kabátjának kapucniját a sisakjára húzta. Nem egy-két ilyen jellel találkoztam, hanem egészen sokkal.

A címben emlegetett horogkereszt nők neve mellé került. A magyarázata ennek a Lotta mozgalom címere, amelyben megtalálható ez a jelkép. A Lották a háború idején, a fronton vagy a hátországban teljesítettek szolgálatot, ezzel is segítve hazájuk védelmét. Tevékenységük, szervezettségük elismerést vívott ki világszerte, s az egykori Lották ma is nagy megbecsülésben részesülnek. Nem csoda tehát, hogy az elhunyt hölgy, vagy az ő családja lényegesnek tartotta a Lotta címer szerepeltetését a sírkövön.

A manapság divatos, fekete márványtól elütő sírjeleket külön is megnéztem, hiszen annyira szokatlanok voltak. Ez a díszesnek mondható fémkereszt szinte vonzotta a tekintetemet. Látszott rajta, hogy régi, és feltételeztem, fontos emberé lehet. A feliratot elolvasva nem is csalódtam, bár a finneknél a „fontos ember” fogalma kicsit más, mint a magyaroknál.

Az 1837-ben született és 1924-ben elhunyt Juho Herman Kultunen sírkeresztje arról tájékoztatja a temetőjárót, hogy az ott eltemetett személy volt Säynätsälo első lakója. Kíváncsi voltam, hogy a neten mi olvasható róla. Az, hogy nem is ő volt az első. Mindezt csak a szorgalmas munkásember szerettei és barátai találták ki és íratták a sírkeresztjére. Akárhogyan is volt, a legendagyártással elérték, hogy fennmaradt ez a sír és a benne nyugvó, gyári munkás emléke is.

Az előbbiekben írtam azokról a szerencsésekről, akik sírköveiken jelezhetik, hogy részt vettek benne, de túlélték a háborút. Sokan azonban csak holtukban térhettek meg szülőfalujukba. Róluk sem feledkezett meg a közösség, a mai napig példásan rendben tartják sírjaikat. A templom mellett áll Wäinö Aaltonen, a kor sztárszobrászának alkotása, amely a hősi halottakra emlékeztet. 1948-ban állították a szobrot a település 32 elesett hősének tiszteletére.

Az emlékmű előtt és mögött a Päijänne partjáról hozott, hatalmas kavicsok – közöttük piros virágok – jelzik az áldozatot, amit az elhunytak hoztak hazájuk, honfitársaik védelmére. Több katona kavicsokra írt neve alatt szerepel halálozási dátumként 1940. február 20-a. Kemény harcok lehettek akkoriban Északon.

Sajnos, a templomba nem tudtam bemenni, ezért csak kívülről fotózhattam. Ez sem volt könnyű feladat, mert a lutheránus templom tornya olyan magas, hogy folyton kilógott a képből. Hazaérve begyűjtöttem róla néhány információt a netről. 1927-ben vette birtokba a helyi közösség, amely a megépítését egy hölgynek köszönheti. Hanna Parviainen egyike volt az első női gyárosoknak Finnországban. A säynätsalói fafeldolgozó üzem gazdag tulajdonosnőjeként kötelességének érezte, hogy munkásai hitéletével is törődjön. Minden tiszteletem az övé.

(A fotók sajátok.)

Történelmi jelentőségű találkozó zajlott 1905. év végén a finnországi Tamperében. Az itteni munkásszövetség székházában futott össze ugyanis először a későbbi Szovjetunió két vezére, Lenin és Sztálin. A rövid eszmecsere emlékére a jó finnek már 1946-ban múzeumot alapítottak, amely 2014 óta megújult tárlattal csalogatja a vendégeit. Itt jártunk a hétvégén.

A II. világháború végén a finnek megtetettek mindent, hogy normalizálják a viszonyukat a nagy szomszéddal, de ne kelljen teljesen átvenni az ottani politikai berendezkedést. Ennek az ügynek az előmozdítására született meg a Lenin múzeum ötlete, ha már Lenin náluk bujkált a cári rendőrség elől. A megvalósítást segítette, hogy a szomszéd aktuális diktátorának, Sztálinnak is hízelegni lehetett ezzel, aki örömmel üdvözölte a finnek gesztusát.

Sztálin jelenleg viaszbábuként figyeli a látogatókat. Gyakorlott pszichopataként jóságos tekintettel tűri a sok szelvizős, vihogó turistát, akiket képzeletben már rég a Gulágra küldött. Háta mögött az ablakra ragasztott matricán Moszkva épületei magasodnak.

Már az utcán is emléktáblák és domborművek hirdetik, hogy az adott helyen történelmet írtak. Egykor koszorúzások is zajlottak a falak mentén és ez még mindig jobb, mintha kivégzések zajlottak volna. Ez a finn politika igazi diadala. Előszeretettel hozták ide a magas rangú, szovjet vendégeket nézelődni. Járt itt Hruscsov, Brezsnyev, de még Gagarin is.

Napjainkban a kiállítás szervezői már kissé poénra veszik az egykor véresen komoly diplomáciai randihelyszínt. A ruhatárban a táskák megőrzésére rendszeresített, zárható ládikók ajtaján ugyanis finn és szovjet-orosz személyiségek arca és neve is helyet kapott. Én Mannerheimbe tettem a hátizsákomat, a fiam Gagarint választotta, a feleségem Brezsnyevet favorizálta.

Az emlékfényképet készítőket Lenin egy motorkerékpár oldalkocsijában ülve várja. Viaszfigurája sürgetően tekint a tétovázó turistákra, mintha azt kérdezné: „Indulhatunk már végre a forradalomba?” Feltehetően mindenki jobban járt volna, ha marad migránsként Tamperében. Mintegy mellesleg, a motorkerékpárhoz közel, a parkettán egy piros pötty jelezte, hogy azon a helyen került először közel egymáshoz Vlagyimir Iljics és Joszif Visszarionovics.

Lenin elvtárs több festményen, faliszőnyegen, mozaikon szerepel a falakon, vagy szoborként álldogál a teremben. Megerősödött bennem a gyanú, hogy az egyszeri finnek nem tekintik egyértelműen negatív figurának Lenint. Ő írta ugyanis alá szovjet részről az országnak az Orosz Birodalomból való kiválását jóváhagyó dokumentumot. Igaz, soha nem gondolta komolyan, de engedelmeskedett a történelmi helyzet kényszertő erejének. Mindegy is, megtette és ez sokaknál már épp elég a rokonszenvhez. A képen látható mestermű lakkozott gabonaszemekből és kis kövecskékből formázza meg a bölcs zsarnok portréját.

A másik magyar-finn felfogásbeli különbséget a munkatáborokkal kapcsolatban fedeztem fel. Mi, magyarok, a kommunizmushoz kötjük ezeket a koncentrációs táborokat, míg a finnek megtapasztalhatták, hogy a cári időkben is könnyű volt beutalót nyerni Szibériába. Vagyis orosz nemzeti sajátosságnak tekintik, nem kommunista találmánynak. A távoli, rideg vidéken szenvedőkről egy makett bemutatásával emlékeztek meg a múzeumban. Még így, miniben is vérfagyasztó a látvány, főképp, ha a mínuszokat is hozzáképzeljük.

Felüdülés a Gulág után a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek stílusában berendezett lakást utánzó sarokba érkezni. Érezhető, hogy a kiállítást összeállítók igyekeztek a nyomasztó múltba egy kis nosztalgiát is belekeverni. Arra gondolhattak, hogy a látogatók többsége életkoránál fogva már nem emlékezhet a sztálini időkre, viszont a gyerekkorát szívesen látná, azért pénzt is adna. Így a megújult tárlat már nem csak Leninre koncentrál, hanem némi retró hangulattal a finn baloldalnak és a keleti romantikának is adózik.

Nem maradhatott ki a látványosságok közül Brezsnyev sem. A pangás időszakának vastag szemöldökű hőse ezen a képen az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát írja alá Helsinkiben, 1975-ben. Vajon milyen aranyórát hordhatott a főtitkár? A festő ránézésre is súlyos darabot pingált a csukójára.

A tárlók a finn balosok utóbbi évekbeli munkáját is bemutatják. Az egyik ilyen megmozdulás az EU-ba való belépés elleni kampány volt. Az elkötelezettséget elutasítók féltek attól, hogy magukra haragítják a nagy szomszédot, így többet veszíthetnek a csatlakozással, mint amennyit nyernek vele. Az ország végül az EU tagja lett, de a mai napig folyik a vita. Mostanában a finneket is kellemetlenül érintő, Oroszország elleni kereskedelmi embargó és a NATO csatlakozás ad okot hasonló ellentétre.

Aki Kaurismäki 1989-es kultuszfilmje, a Leningrad Cowboys menni Amerika ikonikus lábbelije is üvegkalickába került a retró szekcióban. A groteszk filmre való utalás ezen a helyen egyáltalán nem meglepő, hiszen olyan hangulata van a múzeumnak, mintha az egész Aki Kaurismäki fejéből pattant volna ki. Pár üveg Koskenkorva vodka felhörpintése után.

A múltból a múzeum bazárjában térhetünk vissza a jelenbe. Ott még meg lehet vásárolni az egész, egykori központi bizottságot hűtőmágnesként, pólóra nyomtatva vagy képeslapon mosolyogva. Levélnehezéknek használható Marx is beszerezhető, sőt, orosz édességek, szovjet pénzérmék és Lada játékautók is várnak az eurónkra. Nincs mese tehát, ha máshol nem is, itt szembesülhetünk azzal, hogy a kommunizmus veszített, a kapitalizmus mindent visz.

(A fényképek saját alkotások.)

Finnország idén ünnepli független államiságának 100. évfordulóját. Azért fogalmazok ilyen nyakatekerten, mert amikor egyszerűen azt mondom, hogy Finnország idén százéves, sok magyartól lesajnáló mosoly a reakció. Mi ez a száz év a magyar ezerhez képest?

Épp az egytizede, de ettől függetlenül eseménydús száz év volt ez. Ráadásul már az előtt is éltek finnek ezen a bolygón, hogy saját államot hoztak volna létre. Jöjjön most bizonyságul néhány érdekes fénykép a finnek múltjából! A válogatás teljesen szubjektív, ahogyan a sorrend is.

Poavila és Triihvo Jamanen énekmondók, Uhtua falu, 1894.

Az írástudatlanság felszámolásáig énekmondók őrizték a finn legendákat és meséket, adták azokat át nemzedékről nemzedékre. A Kalevala ennek a gazdag, finn legendáriumnak az összegyűjtött, szerkesztett változata. A fotón egy idős testvérpár látható, akik a fényképész kérésére megmutatták, hogyan zajlott a verselés. Egymással szemben ültek, a kezüket megfogták, előre-hátra hajlongtak az ének ritmusára. Aki hallgatta a történeteket, ekképp érezte is azt, így idővel hitelesebben tudta továbbadni a tanultakat. (Kép: I. K. Inhan)

II. Sándor (1818-1881), orosz cár szobra Helsinkiben, virágtengerben, 1899-ben

Helsinkiben, a főszékesegyház előtt állították fel 1894-ben II. Sándor cár szobrát. Furcsa lehet, hogy egy megszálló hatalom vezetője ilyen előkelő helyen kap szobrot a leigázott nép lelkes ünneplése mellett. Ennek az a magyarázata, hogy a finnek II. Sándorban a jó cárt látták. Az ő uralkodása alatt születtek azok a reformok, amelyek Finnország felemelkedéséhez, viszonylagos szabadságához vezettek. 1899-ben, a kép készítésének idején már nem volt ilyen rózsás a helyzet, az orosz elnyomás erősödött. A finnek ki akarták valahogyan fejezni rosszallásukat és tüntetést szerveztek. II. Sándor halálának évfordulóján hatalmas tömeg koszorúzta meg a jó cár szobrát. Az oroszok nem merték szétverni a tüntetést, hiszen furcsán vette volna ki magát, ha II. Miklós katonái belelőnek abba a tömegbe, amelyik a jelenlegi cár nagyapjának emlékművéhez visz virágot. Ügyes! (Kép: Wikipedia)

Egy egyszerű munkásember portréja Finnországból, 1917-ben

Dehogyis, ő Vlagyimir Iljics Lenin parókában, bajusz és szakáll nélkül. A Szovjetunió alapítója több alkalommal is bujkált Finnországban, sőt, első alkalommal Tamperében találkozott későbbi utódjával, Sztálinnal. A nyugati értékrendű világban egyetlen Lenin múzeum működik napjainkban, s ez Tamperében található. A finnek körében Lenin megítélése nem egyértelműen negatív. Ő írta ugyanis alá a Finnország elszakadásáról szóló dokumentumot, bár igazából soha nem gondolta komolyan, hogy az Oroszországtól különálló Finnország sokáig megmarad. Mindegy, aláírta és ez remek! (Kép: Wikipedia)

Autószalon az autóbuszban, Helsinki, 1927

Reklámozni tudni kell. Az autógyártók már az 1920-as években sem bíztak semmit a véletlenre, építtettek egy akkora autóbuszt, ami biztosan nem kerülte el a járókelők figyelmét. A műjárgány méreteiről nincsenek információim, de a képen mellette álló emberek és autó alapján tiszteletet parancsoló volt. (Kép: vintage everyday)

Fontos az egyensúly! Tammela, Pehkijärvi, 1928

Mint látható, a korabeli közlekedés egészen más volt a vidéki Finnországban, mint Helsinkiben. Létezik is egy olyan mondás, hogy: „Aki csak Helsinkiben járt, az nem járt még Finnországban.” A fotón szereplő mutatványhoz természetesen szükség volt egy nyugodt természetű lóra, de gazdáinak lélekjelenlétére is. (Kép: Esko Aaltonen / Museovirasto)

A legnagyobb finn és a keleti nyitás, Kína, valamikor 1906-08 között

Carl Gustaf Emil Mannerheim (1867-1951) minden finn szívének csücske. Bármikor van szavazás arról, hogy ki a finn történelem legnagyobb alakja, azt ő nyeri. Pár napja volt 150 éve, hogy megszületett az a német ősökkel rendelkező, svéd anyanyelvű finn, aki nélkül egészen másként alakult volna a történelem ezen a tájon. Az első világháborút követő polgárháborút Mannerheim vezetésével nyerték a fehérek a vörösök ellen, majd a második világháború alatt szintén az ő irányításával sikerült elérni, hogy a szovjetek ne szállják meg az országot. Területeket veszítettek a finnek, de nem jutottak a kelet-európai országok sorsára. A fotón még, mint orosz, cári megbízott, Kínában vendégeskedik egy helyi úrnál, valamikor 1906 és 1908 között. Ekkoriban hírszerzőként lovagolta végig a Távol-Keletet, adatokat gyűjtve a térségről a cári titkosszolgálat számára. Színes életútja volt, az biztos. (Kép: Suomalais-Ugrilainen Seura)

Az elnök halála, Helsinki, 1940

Ezen a képen is szerepel Mannerheim marsall, de most nem ő a főszereplő, hanem az elöl, levett sapkával lépdelő Kyösti Kallio (1873-1940) elnök. A betegeskedő elnök a fotó elkészülte után pár másodperccel halott volt. A háború által ránehezedő felelősség felgyorsította Kallio elnök egészségének romlását – pedig hat évvel volt fiatalabb, mint a mellette, kissé lemaradva jövő Mannerheim –, ezért lemondott posztjáról. Helsinkiből szülővárosába, Nivalába készült utazni, amikor a főpályaudvaron, a búcsúztatására felsorakozott katonazenekar előtt haladt el. Mielőtt elérte volna a vasúti kocsiját, összeesett és meghalt. Szívroham vitte el, talán már a képen is a kezdődő fájdalom miatt tartja a kezét a kabátja alatt.

A fotón látható utóda is, Risto Ryti (1889-1956), ő a kíséret egyetlen civil tagja, fekete kabátban, sapka nélkül. (Ryti utóda pedig Mannerheim marsall volt, vagyis itt három elnök van egy fényképen.) Kallio mögött, félig takarásban tiszteleg a magyar származású Aladár Paasonen (1898-1974) ezredes. Ő kapta el az összeeső elnököt, aki a legenda szerint a karjaiban hunyt el. (Kép: wikipedia.fi)

Nem Hirosima vagy Drezda, ez Rovaniemi 1944-ben

A második világháború, amit a finnek három részletben (Téli háború, Folytatólagos háború, Lappföldi háború) vívtak meg, alaposan legyalulta az országot. A képen Lappföld fővárosa, Rovaniemi látható, vagyis az, ami a vásártér körüli belvárosából megmaradt a németek kiűzése után. Az országban állomásozó, kezdetben szövetséges, német csapatok Norvégia felé vonultak vissza a finn-szovjet tűzszünet aláírása után. Amerre elhaladtak, ott a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. A kép tanulsága szerint a leégett faházakból csak a téglából rakott kémények maradtak meg, de a kőépületek is használhatatlanná váltak. A finneknek végül szovjet segítség nélkül sikerült kiszorítani a németeket, ami jelentősen hozzájárult a háború utáni függetlenségük fenntartásához. (Kép: SA-kuva)

Paavo Nurmi, a finn csodafutó és az olimpiai láng, Helsinki, 1952

A második világháború után hét – 7!!!!!! – évvel egy kivéreztetett, vesztes ország olimpiának adott otthont. A legtöbb magyar olimpiai aranyérem Helsinkiben született, ezért is kedves nekünk a finn fővárosban rendezett nyári olimpia. A lángot a megnyitón Paavo Nurmi (1897-1973), az 1920-as évek világklasszis futója gyújtotta meg. A képen a nézők üdvrivalgása közepette fut be a stadionba. Nurmi pályafutása alatt három olimpián kilenc arany- és három ezüstérmet szerzett. Visszahúzódó természetű volt, így a szervezőknek hatalmas munkájába került, hogy rávegyék őt az ünnepségen való szereplésre. (Kép: yle.fi)

Finn-magyar csere, Helsinki, 1983

A közelmúltban elhunyt egykori finn elnök, Mauno Koivisto (1923-2017) karon fogva vezeti Kádárné Tamáska Máriát (1912-1992), míg Kádár János (1912-1989), magyar pártfőtitkár Tellervo Koivisto (1929-) oldalán mosolyog. A finn-magyar kapcsolatok mindig is szívélyesek voltak, állami és pártvezetők gyakran látogattak egymáshoz. Finnország azon kevés helyek közé tartozik Európában, ahol szeretik a magyarokat, még, ha az adott magyar épp kommunista vezető is. Kádárban a korabeli finn közvélemény és az ország irányítóinak legtöbbje a reálpolitikust látta, aki a nagy Szovjetunió árnyékában a legtöbbet próbálja kihozni a helyzetből. A finnek is hasonló cipőben jártak, egyensúlyoztak Kelet és Nyugat között. Napjainkban is ezt teszi mindkét ország. (Kép: Jorma Komulainen)

A Finnországban szolgálatot teljesített magyar katonákról készült képek itt tekinthetők meg.

Az ember legjobb barátja Finnországban sem járhat élelmiszerboltba. Természetesen kivételek a segítőkutyák, ők a gazdáikkal tarthatnak, ha megfelelő hámmal és jelzéssel közlekednek. A többségnek azonban vagy otthon, vagy a bolt előtt kell bevárnia a finom falatok után szaladgáló kétlábút.

Autóban főtt kutyákról szóló rémtörténetek időről-időre felbukkannak a világhálón, így nem csoda, hogy az állatvédő szervezetek igyekeznek felhívni a figyelmet a problémára. Több helyen is láttam már nagy bevásárlóközpontok üvegajtajára kiragasztva az alábbi rajz matrica változatát. Két civilszervezet próbálkozik ilyen módon a felelőtlen gazdik lelkére beszélni. Vicces a párhuzam a Hot Doggal, bár Finnországban szerintem nagyobb veszély a gépkocsiban fagyasztott kutya lehetősége. Láttam én már itt mínusz tizenöt fokban retro Zastavából vonyító staffordshire bullterriert.

(Kép: sey.fi, kennelliitto.fi)

Az igazat megvallva, nem sokszor találkozom olyanokkal Finnországban, akik kutyával mennek bevásárolni. Mintha kevésbé lenne ez itt szokás, mit Magyarországon, bár reprezentatív felmérést nem tartottam a kérdésben. A nagy áruházláncok azonban igyekeznek felkészülni erre a lehetőségre is és kis kutyabörtönöket helyeznek ki a biciklitározók közelébe. Ezek általában fedett helyen vannak és a nap sem süt rájuk. (Értelemszerűen, hó sem hullik rájuk.)

(Kép: saját)

Ha kutya lennék, én nagyon utálnék itt várakozni. Feltehetően így lehetett ezzel az az eb is, akit pár napja fotóztam az egyik jyväskylä-i szupermarket előtt. Szomorúan feküdt a cellájában, mintha a sorsán gondolkodott volna. Amikor előkaptam a mobilomat és készítettem néhány képet, bosszúsan morogni kezdett. Személyiségi jogait tiszteletben tartva nem is teszek közzé róla közeli fotót, nehogy szégyenkeznie kelljen a haverok előtt. Amikor végeztem a bevásárlással, már nem volt bent. Biciklivel hamarosan beértem egy babakocsit toló kismamát, aki mellett ott baktatott a már kiszabadult rab.

(Kép: saját)

A jyväskylä-i belvárosban a közelmúltban nyílt kisbolt emberségesebb, azaz kutyaságosabb megoldást alkalmaz. Az épület falába kis, fémkarikákat raktak, feléjük írták, hogy: „Kutyaparkoló”. Igaz, itt nincsen fedél a négylábúak felett, de a lenti kép is azt bizonyítja, hogy az állatok kedélye jobb. Szemmel tarthatják az ajtót, ahonnan előbukkan majd a szeretett gazdi. Talán így a várakozás is elviselhetőbb, és a finn kánikulát is ki lehet bírni pár percig a szabadban.

(Kép: Lak-Losonc Ágnes)

A fészekrakás valódi művészet. Egy békés, biztonságos otthon megteremtése minden madár vágya. Gyakran azonban a nagy igyekezet és a tavaszi tojásrakási pánik közepette fura helyen lelnek lakásra a szárnyasok. Így történt ez a közép-finnországi Jyväskylä-ben is egy rigópárral, akik a helyi egyetem falának támasztott, régóta magára hagyott biciklit sajátították ki maguknak. A kerékpár kormányán elhelyezett kosárban alapítottak családot.

Ez a fészek nem a húsvéti nyuszinak készült.

Az egyetem Nyelvi- és Kommunikációtudományi Tanszékének Facebook-oldalán megjelent bejegyzésből kiderül, hogy a finn törvények szerint tilos a madárfészkeket megrongálni. A bicikli lakói ennek köszönhetően ma már fiókákat nevelnek, otthonukat pedig gondos kezek leláncolták, nehogy valaki azzal akarjon hazatekerni. A Tanszék egyben figyelmeztette is oldalának követőit, hogy legyenek tekintettel a kis családra és hangtalanul közlekedjenek a környéken.

Fenyőrigók lehetnek az albérlők?

(Képek: Santiago de la Torre Moral és Saara Jäntti, Kieli- ja viestintätieteiden laitos, JYU)

Akit Magyarországon, a huszadik században a bűvészkedés érdekelt, az feltehetően olvasta a lapokban Rodolfo írásait, esetleg valamelyik könyvét. Később a nevével megjelenő bűvészdobozok segítségével próbára is tehette az ügyességét. A bátrabbak tanácsot is kérhettek tőle valamelyik fellépése alkalmával, vagy akár levélben is.

Feltehetően utóbbit tette Peter Schröder, német bűvész is, aki levelezésben állt Rodolfóval. Mindezt abból sejtem, hogy az elmúlt hétvégén, a finnországi Tamperében vásároltam három borítékot, amelyen a címzett Peter Schröder, a feladó pedig Rodolfo volt.

Finlandia 2017 néven Tamperében tartották az európai bélyeggyűjtők éves találkozóját. Feltehetően azért nyerte el Finnország harmadik legnépesebb városa a rendezés jogát, mert az ország idén ünnepli 100. születésnapját, s ez a rendezvény szépen beilleszkedett az ünnepi év programsorozatába. Tampere ki is tett magáért, s két helyszínen, négy napon keresztül remek időtöltést kínált a bélyeggyűjtés szerelmeseinek.

Kisebbik fiammal mi szombaton érkeztünk vonattal Tamperébe és azonnal a Tampere Ház nevet viselő konferenciaközpontba mentünk. Itt volt a rendezvény résztvevőinek kiállítása, ami verseny is lehetett egyben, mert néhány tárlónál olvashattunk a tulajdonosoknak járó díjakról. Nem vagyok otthon a bélyegkiállítások lebonyolításában, így nem tudom, kit illetnek a címek és rangok, de egyik ámulatból estem a másikba. A kiállított anyag mennyisége és minősége is elképesztő volt. Egy óriási termet rendeztek be a paravánszerűen elhelyezett tárlóknak, amit a mi pár órás ott tartózkodásunk alatt képtelenség volt bejárni. Körülbelül egy tizedét tudtuk alaposan átnézni, illusztrációként álljon itt egy boríték, akik értenek hozzá, azoknak biztosan sokat mond:

Ugyanezen a helyen volt a gyerekeknek kitalált, játékos bemutató, ahol elég sok időt eltöltöttünk. Itt a bélyeggyűjtés alapjait ismerhették meg a gyerekek, a kellékektől kezdve a postatörténeten át a bélyegáztatásig. Végül egy szerencsekerék forgatásával nyertünk két kis csomag bélyeget, az egyikben az USA, a másikban az egykori Szovjetunió bélyegeivel.

A legnagyobb attrakció azonban a másik helyszínen, a Postamúzeumban volt. Ide egy postabusszal mentünk át, amelyet a kiállításra látogatók vehettek igénybe. A két helyszín között ingázó járat ingyenesen szállította az érdeklődőket, amire nagy szükség is volt, mert az eső kitartóan áztatta a járókelőket. Utánajártam egy kicsit, hogy miért is postabuszok közlekedtek egykor Finnországban és nem autók. Mindennek az a magyarázata, hogy nem csak leveleket és csomagokat szállított valaha a helyi posta, hanem embereket is. Logikus ez, hiszen, ha már úgyis megy valami közlekedési eszköz a távoli falvakba, miért is ne vigyen oda népeket is?

A Postamúzeum állandó tárlata is lenyűgöző, de a nemzetközi találkozó időpontjához időzítették II. Erzsébet, angol királynő gyűjteményének bemutatóját is. Sajnos ott már nem lehetett fényképezni, de a fontos úgyis az, hogy saját szemünkkel láthattunk Penny Blacket, ami a világ első, felragasztható postabélyege volt. A tárlókban szerénykedtek még a Kék és Vörös Mauritius néven ismert ritkaságok, amelyeket 1847-ben adtak ki a szigeten, s napjainkban dollármilliókért cserélnek gazdát az árveréseken.

A mi pénztárcánknak azonban jobban megfelelt az a zsibvásár, ami még a Tampere Házban volt. Egész Európából érkeztek olyan kereskedők, akik postai régiségekkel foglalkoztak. Az egyik német eladó portékáját átnézve bukkantam a számomra igazán szenzációs leletre. Három olyan, a hetvenes években futott borítékot vettem pár euróért, amelynek feladója Rodolfo volt.

A címzett Peter Schröder (1928-2011), német bűvész volt, feltehetően az ő hagyatékából kerülhettek az antikoshoz a borítékok. Sajnos a levelek már nem voltak meg, azok feltehetően nem képeztek értéket a német kereskedő számára. Vajon elárult valamilyen trükköt Rodolfo a német kollégának, vagy esetleg valamilyen fellépést szerveztek? Sajnos ezt már soha nem tudjuk meg. Érdekes azonban, hogy Rodolfo milyen borítékokat, bélyegeket használt. Ebben a tekintetben sem volt szokványos az ízlése, még a negyven filléres, kiscímletű bélyegeket is hatásosan alkalmazta.

Rodolfo küldeményein kívül vettem még egy magyar vonatkozású érdekességet, mégpedig az 1955-ben kiadott alumíniumbélyeg elsőnapi bélyegzésével ellátott borítékját. Hazaérve rákerestem a neten és kiderült, hogy nem is olyan nagy különlegesség, mint amilyennek én hittem. Nekem azonban ez is kedves, hiszen egy remekül sikerült kirándulás emléke lesz ezután.

(A fotók a saját műveim, elnézést a visszatükröződésért!)

A közép-finnországi Jyväskylä városában található Finn Kézműves Múzeumban a közelmúltban nyílt meg az ország népviseletét bemutató kiállítás. Nem tudom felmérni, hogy Finnországban mennyi érdeklődőt vonzhat egy ilyen tárlat, de a kiállítás plakátjával sikerült felhívni a nagyközönség figyelmét a rendezvényre. A több változatban elkészült hirdetésen ugyanis egy közép-ázsiai kinézetű lány is látható, finn népviseletben.

(Kép: Suomen kansallispukukeskus, Studio Varjo) 

Érkeztek is az értetlenkedő hozzászólások a múzeum Facebook-oldalára, hiteltelennek nevezve a képeket. A fotókat egy ügynökség készítette, s a koncepció lényege az volt, hogy a régi korok divatját mai környezetbe helyezzék. Kiváló ötletnek tartom, hogy ehhez egy ázsiai származású modell munkáját is igénybe vették. Nem csak azért, mert így beszélnek majd a népek a kiállításról, hanem mert a mai Finnország arculatát is hűen bemutatják. Egyre több ugyanis az olyan házasság az országban, amit finn férfi ázsiai nővel köt. Magam is tapasztaltam többször – például a helyi karácsonyi vásár megnyitásakor –, hogy szemmel láthatóan finn nagyszülők ázsiai vonásokat magukon viselő gyerekekkel nézelődtek és hozzájuk finnül beszéltek. Vagyis egy ma, Finnországban élő, mandulavágású szemű, fekete hajú nőnek lehetnek finn ősei, akik azokat a népi ruhákat viselték egykor, amelyek a plakátokon láthatók.

(Kép: Suomen kansallispukukeskus, Studio Varjo) 

Van azonban, ami még nálam is kicsapja a biztosítékot. Ilyen az alábbi kép, aminek egyszerűen nem értem a mondanivalóját. Igaz, hogy ebben az országban a rövidke hó nélküli időszakban igyekszik mindenki építkezni, felújítani, ezért a nyár fő látványossága az állványerdő, de ide népviseletben ellátogatni már kicsit túlzás.

(Kép: Suomen kansallispukukeskus, Studio Varjo) 

A december elejéig megtekinthető kiállítással szemben én egyébként rendkívül elfogult vagyok, mert közmunkásként három hétig részt vehettem a felépítésében. Az első héten a múzeum műhelyében segítettem a faanyagok fűrészelésében, padok, állványzat, polcok csavarozásában, lefestésében. A második héten már a múzeumban festettem az összeállított tárlókat, sőt, az egyik fal feketére mázolásába is besegítettem. Szerencsére a próbababák felöltöztetése már nem szerepelt a feladataim között, azt a múzeum szakértői végezték.

Napjainkban négyszáz különféle népviseletet tartanak nyilván Finnországban, amelynek körülbelül fele az ország svéd nyelvű területéről származik. A jyväskylä-i múzeumban most ötven különféle népviselet tekinthető meg a műanyag nőkön és férfiakon. Igyekeztek a szervezők úgy összeállítani az anyagot, hogy egy-egy női és férfi figura mutassa be az adott tájegység ruháját, de néhol több bábu is azonos területről származó ruhát visel. Például a már férjezett műhölgy más színekben pompázik, mint az, amelyik csak vágyakozik egy plasztikférfi után.

A múzeum földszintjén, egy többszintes pódiumon néznek büszkén a világba a népviseletbe öltöztetett figurák, míg a másik földszinti helyiség egy korabeli, tejkiadó helynek van berendezve. A kis bódé előtt üldögél a tejeslány, mellette egy régi bicikli, amivel munkába érkezhetett. Ugyanitt padokat helyeztünk ki, ahová a közönség leülhet és nézheti a falra vetített, Finnországot bemutató képeket. A padon helyet foglal még egy mai népi gúnyát viselő suhanc is, aki szurkolónak lett felöltöztetve. (Nem foci, jégkorong!) Az emeleten pedig hat tárlóban különféle népi foglalkozások mesterfogásait tekinthetik meg az érdeklődők. Kis képernyőn látható, ahogyan a népviseletek kiegészítőinek használt ékszerek, fejfedők készülnek, vagy a csipkét, hímzést alkotják meg a szorgos kezek.

Érdekes három hetet töltöttem el a múzeumban és életre szóló élményekkel gyarapodtam. Köszönet ezért a Finn Kézműves Múzeumnak, a Munkaügyi Központnak és az emelt munkanélküli járulékomat folyósító Társadalombiztosítási Intézetnek!

A kiállítás képei:

Itt még csak egy csöpp emberke feküdt az állványzat tervén.

Kész a pódium, jöhetnek a fellépők!

Mintha egy kosztümös film szereplői pózolnának a kamerának.

Nem könnyű megtalálni a képen az áldott állapotban lévő kismamát, pedig van ott egy babát váró próbababa.

Hogyan lehet ilyen szoknyában a pedált taposni?

Napjaink jellegzetes, finn népviselete.

Egy arc a tömegből. (Egyetlen bábunak sem volt ázsiai kinézete, pedig a dobozaik szerint mindannyian Kínából érkeztek.)

(Ahol nem szerepel a képek forrása, azok a saját alkotásaim.)

Finnországban is sok trafóház, kapcsolószekrény és egyéb közműbódé untatja a járókelőket. Ahol akadnak vállalkozó kedvű művészek és öntevékeny lakóközösségek, ott esetleg változhat ezeknek az épületeknek az arculata. Így történt ez a közép-finnországi Jyväskylä-ben is, ahol az egyik közszolgáltató betonépítményének falára egy magyar kisfiú rajza került fel.

Jyväskylä külvárosi lakóövezetében, Myllyjärviben szerették volna a helyiek színesebbé tenni környezetüket. Az itt élőkből alakult egyesület saját forrásból és a várostól kapott pénzből három közműépületet csinosított ki. Két kis trafóházat meghívott művészek festettek át, míg egy domboldalba beleépített, nagyobb elektromos elosztó betonfalának szürkétlenítésére pályázatot írtak ki. Ide küldött be rajzot a hétéves, magyar kisfiú, Márk.

Az egyesületben úgy döntöttek, hogy két nyertest is hirdetnek. A hátteret a 85 esztendős, Pentti Pennanen absztrakt ábrái adják, amelyekre Lak Márk két madara került. A képet önkéntesek festették fel, a hivatalos átadás a múlt vasárnap volt. A kis ünnepségen Márk és testvére, Jancsi zenéltek, majd a résztvevők trafóháznéző sétát tettek az idei első, zavartalan, tavaszi napsütésben.

Mindez nem egy világrengető hír, mégis elgondolkodtató. Csak Myllyjärviben hat olyan magyar gyerek él, akiknek magyar mindkét szülője. A gyerekek még beszélnek magyarul, de ők már a finn társadalom hasznos tagjai lesznek, nem a magyaré. Nem csak beilleszkednek ebbe a kultúrába, hanem annak tevékeny alakítói is. Ezzel a finnek nemcsak, hogy nem vesztenek, hanem rengeteget nyernek is.

Gratulálok Márk!

Azzal a hirdetőtáblával is kezdeni kellene valamit

Márk és Jancsi négykezese az átadáson

A művészek megérdemlik a tapsot

A finn múlt és a jövő együtt. Ők most a jelen (Lak Márk és Pentti Pennanen)

(A fényképek saját művek.)