A finn nyelv regénye

2013.06.23. 22:03

A közelmúltban jelent meg magyarul Diego Marani, olasz író könyve, amely az Új finn nyelvtan címet viseli. Marani érdekes figura lehet, olasz létére úgy ír a finn nyelvről, mintha szerelmes lenne belé.

 

DM.jpg 

 

Az 1959-ben olasznak született Diego Marani jórészt külföldön él, az Európai Unió hivatásos tolmácsa, fordítója és lektora Brüsszelben. A nyelvekkel való bensőséges viszonyát jellemzi, hogy kitalált egy mesterséges nyelvet, az europantót, amin még rendszeresen publikál is.

 

Az Új finn nyelvtan című regény olaszul 2000-ben jelent meg, 2001-ben pedig elnyerte az egyik legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Grinzanét. A könyv magyar kiadására tizenhárom évet kellett várni, de ezúttal szerencsés ez a szám, legalábbis azok számára, akik kezükbe vehetik a Park Könyvkiadó által megjelentetett kötetet.

 

A történet 1943 szeptemberében indul a trieszti kikötőben. Az olasz kikötővárosban egy eszméletlen, azonosíthatatlan férfit találnak, akit a közelben horgonyzó német kórházhajóra, a Tübingenre szállítanak. A hajó finn származású neurológusa a sebesült férfi zubbonyába varrt név – Sampo Karjalainen – alapján azt feltételezi, hogy az illető finn katona. Amikor a beteg magához tér, kiderül, hogy sérült a beszédközpontja és nem emlékszik rá, ki is ő valójában. Ekkor Friari doktor megkezdi páciense nyelvi és kulturális nevelését, majd Helsinkibe küldi, mert abban bízik, hogy gyökereit megtalálva visszatér majd az emlékezete.

 

UjFNy.jpg 

 

A könyv valójában Sampo Karjalainen és Friari doktor visszaemlékezéseit tárja elénk, így két szemszögből is megismerhetjük az eseményeket. Az identitását, múltját elveszített ember gyötrődése áll a történet középpontjában, de engem mégis két „mellékes” szál ragadott meg igazán.

 

Különösen érdekesek a háborúban álló Finnország mindennapjait bemutató részek, az a hősies küzdelem a hátországban, ahogyan a finnek a szovjet agresszióval szemben védekeztek. Példaértékű volt az összefogás, ami ellensúlyozta a nagyvilág közönyét. Utóbbi kitűnik abból, ahogyan a külföldi újságírók a szovjet inváziót várják Helsinkiben, egy hotel bárjában berendezkedve. Amikor úgy vélik, hogy hamarosan bekövetkezik az ellenséges támadás, még a tengerhez is kiautóznak, mert onnan lehet igazán hiteles tudósítást küldeni egy partraszállásról.

 

Leginkább mégis a finn nyelvről írott eszmefuttatások ragadták meg a figyelmemet és a szívemet is. A történet szerint Sampo Karjalainent Helsinkiben Olof Koskela tiszteletes veszi pártfogásába és tanítja a finn nyelvre. A lelkész fanatikus hazafi, olyan, akikre akkoriban hatalmas szükség volt az ország függetlenségének megőrzéséhez. Ő mondja vodkától bódult állapotában, hogy: „… a finn nyelv egyetlen, soha véget nem érő ének. A finn nyelvet csak énekelni volna szabad, ez az igazi formája, az igazi morfológiája. Beszélni a finn nyelvet olyan, mint egy költeményt prózában előadni. Ez csak vadembereknek való, akik nem értik a költészetet.” „… a többi nyelv jelentések ideiglenes állványzata. A finn nyelv nem, az nem kitalált nyelv. A mi nyelvünk hangjai ott voltak körülöttünk, a természetben, az erdőben, a tenger hullámverésében, az állatok beszédében, a hópelyhek neszezésében. Összegyűjtöttük ezeket a hangokat, és kiejtettük őket.”

 

És mindezt egy olasz írta, olaszos szenvedéllyel! Az, hogy nem finn a könyv szerzője, talán abból is látszik, hogy Marani pár közhelyet összeszedett az országról és lakosairól. Jóindulattal tette ezt, szerintem azonban egyszer legalább biztosan hibázott. A történetben ugyanis Koskela és Karjalainen asztalán mindig ott volt egy félig teli Koskenkorvás üveg és a Kalevala. Mind a kettő a finneket szimbolizálja. Sőt, Karjalainen keresztneve Sampo, amely a Kalevala egyik központi tárgya, birtoklásáért alakul ki a csatározás a hősök között. Az, hogy mi is a szampó (talán a magyar csodamalom megfelelője) a Kalevalából pontosan nem derül ki. A lényeg, hogy aki birtokolja csak egy darabkáját is, ahhoz hozzászegődik a szerencse.

 

A Koskenkorvás flaska viszont megítélésem szerint melléfogás. Valóban finn jellegzetesség, de a Wikipédia szerint csak 1953-ban került forgalomba az első üveg. Marani bizonyára úgy vélte, ha a finnek folyton Koskenkorvát isznak, akkor azt már régóta teszik. Ha igaz a közösségi lexikon állítása, akkor 1943-ban, amikor a regény története játszódik, még mást iszogattak Helsinkiben. (Vagy valami más nedű futott akkor Koskenkorva néven?)

 

Ennek a dilemmának a feloldását meghagyom a vodkatörténészeknek, én meg újraolvasom párszor a finn nyelv szépségéről szóló sorokat.

 

„A finn nyelv pedig nem nyelv, hanem szokás: ülni a pad végén fölborzolt fővel.”

Paavo Haavikko

Szerző: Vejnemöjnen12

Szólj hozzá!

Címkék: könyv

A bejegyzés trackback címe:

https://ekozbenfinnben.blog.hu/api/trackback/id/tr955374987

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.