„Egy újszülöttnek minden vicc új” – tarja a mondás. Habár a pólyás korból már rég kinőttem, néha mégis megdöbbenek olyan dolgokon, amelyek évekkel ezelőtt sokak számára közismertek lehettek. Például nemrég jöttem rá, hogy van kapcsolat Bruce Willis és a Finlandia között. No, most kivételesen nem a vodkáról, hanem a finn zeneszerző, Jean Sibelius Finlandia című remekművéről van szó. Így még különösebb a kapcsolat.

John McClane-ről, vagyis az őt alakító Bruce Willisről ugyanis mindenki el tudná képzelni, hogy barátságban van a vodkával. Ebben csak részben tévednek az előítéletek szerelmesei, mert ifjú korában valóban ez az alkohol volt Bruce barátunk kedvenc itala. 1988-ban azonban úgy döntött az akkor 33 éves színész, hogy végleg leteszi a poharat. Feltehetően a karrierjét fontosabbnak tartotta, mint a kábulatot. (Ebben az évben forgatta a Drágán add az életed! – Die Hard első részét.)

Néhány éve azonban megszegte fogadalmát Mr. Willis, igaz, már nem a töményeket önti magába, hanem minőségi borokat fogyaszt az étkezésekhez. Legalábbis ezt nyilatkozta valamelyik bulvárlapnak. Vagyis a stressz oldása helyett manapság a luxus maradéktalan élvezete vonzza ismét az alkohol bűvkörébe.

A rejtély tehát adott, vagyis Willis kontra Sibelius. A megfejtést a már említett Die Hard sorozat adja, annak is a második része. Aki emlékszik rá, annak bizonyára beugrik, hogy masszív havazásban játszódik a történet az USA fővárosának repülőterén. Itt már gyanús lehet a dolog, hiszen a hó köthető a finnekhez, novembertől áprilisig biztosan.

A film nagyjelenete az, amikor a felszállni készülő gonoszok repülőjének szárnyára John McClane egy helikopterből leereszkedik. Itt aztán két rosszfiúval is verekedésbe bonyolódik. Az egyiket sikerül feldaraboltatnia a hajtóművel, a másik azonban ledobja a gépről. Igaz, hősünk előtte kinyitja az üzemanyagtartályt, ami a gép végzetét jelenti, hiszen John – már a hóban fekve – meggyújtja a kifolyó kerozint.

Jöjjön tehát egy bejátszás erről a küzdelemről, ahol nem csak az akcióra, hanem a háttérzenére is érdemes figyelni. Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki nem bírja a brutalitást, itt van abból elég. Fröccsen a művér, csattannak az álpofonok, és a trágárkodás sem hiányozhat ebből a pár percből.

Igen, Sibelius említett művéből vett motívumok szólnak a leszámolás alatt! Árpád apánk – bocsánat – Franco Nero, vagyis Esperanza tábornok halálát ez a zene vezeti be. Nem tudom, mit szóltak akkoriban ehhez a finnek.

A film zenéjét Michael Kamen (1948-2003) szerezte, aki akkoriban nagy névnek számított a szakmában. Habár ő a tettes, a felbujtó személye a lényeges, aki nem más, mint Renny Harlin, filmrendező. Ha tudjuk róla, hogy Lauri Mauritz Harjola néven látta meg a napvilágot Riihimäkiben, mintegy varázsütésre, világossá válik minden. A direktor úr így csempészte bele élete főművébe Sibelius főművét.

Tényleg nem tudom eldönteni, hogy ez most dicséretre méltó vagy felháborító. A zene mindenesetre kiváló, a film sem sínylette meg, hogy belekerült. Ítélje meg ki-ki a vérmérséklete szerint!

Íme, a hivatalos feldolgozás:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.